Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-05-25 / 21. szám

Találkozó. Itt a vezetőhelyen adunk számot arról a felejthetlen szép ünnepélyről, a mely a mult hétfőn kerületünk székházában oly megragadó, emlékezetes lefolyású volt. Eljöttek a díszes, szép köntösbe öltözött alma mater ölére az ősz és őszülő fiak, hogy az emlékezés világánál lerójják kegyeletük adóját mindazért, a mit ez a kezdés nehézségeivel küzdő intézet a maga szerény eszközeivel nekik nyújthatott; hogy a szép tavaszi napon emlékezzenek ifjúságuk derűs, napfényes éveiről és ama nagy férfiakról, a kik a protestáns nemzeti kulturának itt a haza fővárosában nehemiási lélekkel, csodás munkássággal szállást készítettek. Nem olyan sablonos közönséges találkozó volt ez. Az örvendezésen és emlékezésen kívül még más nagy mélyre ható jelentősége is volt. Ott láttuk azokat, a kik még közöttünk járnak, mint élő bizonyságai az atyák által szeretettel ápolgatott eszme megvalósulásának. Mi már alig tudjuk elképzelni, milyen volt a magyar protestántizmus helyzete itt Budapesten ezelőtt 60 esztendővel; hogy micsoda nagy hit és ebből fakadó energia kellett a közös prot. theol. főiskola alapjainak letevéséhez és kiépítéséhez a külső nehézségek és a belső ellenmondások közepette. Milyen szárnyaszegzett volt akkor nemzetünknek és vele együtt a mi magyar prot. egyházunknak élete ! De ím voltak, a kik készítgették az útat fölfelé és reámutattak a szárnyalni tudó erő egyik nagy forrására, az egységre, az egymást megérteni ós támogatni kész, sok mindent elfedezni tudó szeretetre. Azért készítgettük mi is nagy szeretettel és reménységgel ezt az ünnepélyt, hogy lássuk színről színre együtt azoknak a szomorú és mégis oly dicső emlékű időknek beszédes tanúit, hogy ezek szóljanak nekünk, a későbbi fiaknak a nagy nemes ideálok pusztaságokban is alkotni tudó teremtő erejéről. Evangélikusok és reformátusok közös ünnepe volt ez. És nem kell-e megragadnunk minden kínálkozó alkalmat, a széthúzás és kicsinyes féltékenység korszakában, a mely közelebb hozza egymáshoz az egy közös fundamentumon álló testvéreket? Jó és szükséges dolog minden, a mi a megértés és igazi lelki egyezség hamvadó tüzének élesztgetésére alkalmatos. És aztán ennek a mi lapunknak is ünnepe volt ez a találkozó. Hiszen ennek a polczokon sárguló lapjain olvashatók azok a lelkesítő szavak, a melyek az együttes alkotás szükségességének hangoztatói, közönyös szívek melengetői és áldozatkészségre indítói voltak. Áldás azokra a porladó kezekre, a melyek ezeket írták ós azoknak emlékére, a kik ezeket befogadták. De hadd szóljon a lélekben elmerengő után a krónikás a feledhetlen nap eseményeiről. Már 10 óra előtt kezdődött a gyülekezés, találkozás, ismerkedés. Csoportokba verődve álltak a nagyteremben az egymást nem egy esetben kérdő tekintettel végig mérő tanulótársak. Ott láttuk a legrégebbi tanítványokat. Az alapítás évéből (1855) már csak egyet: Császár András ny. tábori esperest. Az első 10 éves cziklusból, a mikor még közös volt főiskolánk, ott voltak : Sántha Károly, Szenthe Gábor, Horváth Sándor (Budapest), Kiss Lajos (Nagy-Alásony) ny. ev. lelkészek, Horváth Sándor, ev. esperes, Csengey Gusztáv theol. tanár, dr. Zsilinszky Mihály, Terray Gyula esperes nejével (az egyedüli udv. tan. a prot. lelkészek között), Munkás László posta és táv. felügyelő, Csonka Zsigmond ny. főszolgabíró evang. A reformátusok közül: Géresi Kálmán debreczeni főigazgató, Ádám Kálmán esperes, Komáromy Lajos, Laky Dániel ny. tanárok, Dömötör Lajos (Bölcske), Segesdy Miklós, Hetesy Viktor, Varjas Gábor, Édes János. A 60-as és 70-es évekből: Kálmán Gyula, Mészáros János, Fejes Dániel, Szűcs Dezső esperes (Csajág), Petri Elek, dr. Szöts Farkas, Takács József, Tóth Sándor, Molnár Sándor ny. igazgató, Bíró Lajos (a híres utazó), Lampért Gyula, Bodon Barna (Alsóvadászi), Tóth Sándor, Nagy Imre, Molnár Hugó, Schneider Pál, Bús Lajos, Gönczy Sándor, Benkö István, Balla Árpád, Molnár Albert. A későbbi, Török Pál haláláig (ez volt a határidő) volt tanítványok közül aránylag kevesebben jöttek el (ők még ráérnek, gondolták). Kontra János, Dézsy Mihály, Szőlössy Antal, Józan Sándor, dr. Szabó Aladár, Tóth Kálmán, Benedek Antal;

Sipos Pál, Szalay Ferencz, Csúthy László, e sorok írója stb. képviselték ezeket. Ott voltak a volt tanítványokon kívül a kerület képviseletében dr. Baksay Sándor püspök, Darányi Ignácz főgondnok, a budapesti ev. egyház részéről: Kaczián János esperes, Raffay Sándor lelkész; a ref. egyház képviseletében: dr. Kovácsy Sándor főgondnok ; ott voltak: akadémiánk igazgatója, tanárai, mostani hallgatói, és több érdeklődő. Az „Erős várunk"-kal kezdettük. A theol. énekkar , vezette a hatalmas győzelmi éneket, a mely után Kálmán Gyula mondta buzgó lélekkel a hálaimát. Ezután Adám Kálmán és dr. Zsilinszky ültek az elnöki székbe és ez utóbbi szép megnyitó beszédet mondott, a melyben kegyelettel megemlékezve a nagy alapítókról a volt tanárokról ós reámutatott az erőt, hatalmat nyújtó lelki egység szükségességére. Majd Marton Lajos akadémiai igazgató üdvözölte az alma mater nevében a szép tavaszi napon összegyűlt örvendező, kegyeletes volt tanítványokat. Az összejövetel programmjának egyik legkiemelkedőbb és legérdekesebb részlete volt Géresi Kálmán főigazgató előadása. Vonzóan, élénk közvetlenséggel, derűs humorral adta elő a diákévek történetét. Még csak hat éves volt az intézet (1861), a midőn újdonság után vágyó lélekkel, az ősi kollégiumból Debreczenből ide jött, a még nagyon primitív, szegényes viszonyok között élő, stáczió-utczai (Baross-u.) Mosonyi-házban szállásoló theol. kollégiumba. Megemlékezett tanulótársairól Barta Szabóról, Turgonyiról, Karancsy Dánielről (a nagy népszónokról), a komoly Laukoról, Bocsor Lajosról; tanárairól, Ballagiról (a kinek házában egy évet töltött), Petiről Farkasról; a régi legáczió-rendszerről, a midőn Török Pál osztogatta ezeket és a jövedelmen a diákok meg-