Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-05-04 / 18. szám

czéljait és munkáit melegebb érdeklődés tárgyává tenni és az egyházkerületi közgyűléseken a Szövetség erkölcsi és anyagi segítése iránti kérelmét támogatni ne terheltessenek. (P. H. Z.) Lelkipásztori kötelességek. Egyházi törvénykönyvünk pontról-pontra felsorolja a lelkész kötelességeit. Azt gondolhatja a viszonyainkkal nem ismerős ember, hogy ez felesleges, mert hiszen a lelkipásztor a külső törvény kötelezése nélkül is megteszi a magáét. A ki azonban figyelmesen vizsgálódik, látni fogja, hogy ez csak nagy általánosságban van így. fájdalmas kivételekkel még mindig elég sűrűn találkozhatni. Elszomorító példák vannak arra, hogy eminenter lelkipásztori kötelességeket milyen könnyen ér mellőzés, még a tételes törvény imperative rendelkező paragrafusai daczára is. A dologra térek. A „Néptanítók Lapja" legújabb számában olvasom, hogy egyik népes, majdnem háromezer lelket számláló református gyülekezet lelkésze kántortanítót keres. A pályázati hirdetmény szerint a megválasztandónak kötelessége lesz a konfirmácziói tanítás is. Illetményeinek felsorolásából pedig megtudjuk, hogy mekkora stólára tarthat számot „papos" és „nem papos" temetéseknél. Ebben a gyülekezetben tehát van konfirmácziói oktatás — lelkipásztor nélkül, vannak temetések — személyes lelkészi szolgálat nélkül. Egyházi törvényeink I. t.-cz. 143. § A) d) pontja szerint a konfirmáczió a lelkész kötelessége. Talán némelyek úgy vélik, hogy e törvény csak a „konfirmáczió" neve alatt ismeretes templomi szertartás elvégzésére kötelez ? Lehet! De ez a felfogás egészen tarthatatlan s csak arra jó, hogy a konfirinácziót élettelen opus operatunmiá. pápista bérmálássá sülyessze. Kálvin szerint a konfirmáczió becsületes, komoly vallástanítás nélkül csak a „keresztség ócsárlása", ilyen formájában teljesen felesleges, elvetendő lenne. Alapos katekhézis előzze hát meg, melyben, főeszköz legyen Istennek igéje. Ez a munka pedig egyenesen a lelkipásztorra vár, úgy, hogy mulasztás, kár nélkül másra át nem ruházható. Nem sokat kell bizonyítgatni, hogy nagy lelki nyomorúságban sínylődő egyházunk kiáltva sürgeti, követeli a bibliás, életteljes, czéltudatos konfirmácziói oktatást. Miért hát mégis a „vonogatás" ? Hiszen a tizenkettedik órában vagyunk! Aztán az a „nem papos" temetés . . . Fáj a szívünk, ha olvassuk vagy halljuk, hogy egy-egy szocziáldemokrata „elvtárs" nem kíván papot koporsójához, sőt eltiltja annak megjelenését. S mekkora a készség az Istent, hazát tagadó agitátorokban meg ama jól ismert „futkározó hamis atyafiakban", hogy egy-egy ilyen alkalmat megragadjanak eszméik propagálására s egyúttal szent vallásunk ócsárlására. De joggal lamentálhatunk-e, ha vannak lelkipásztorok, kik vonakodnak elmenni egyegy koporsóhoz? Stólahiány, nagy távolság, rossz idő, vagy más? — egyik sem elfogadható mentség. A kötelességmulasztás itt is egészen szembeszökő. A törvény erejét (I. t.-cz. 143. § A) /') sem kényelemszeretet, sem anyagi kérdés nem veheti el. A lelkész, mint ama „jó Pásztor" követe, kell hogy „hazatérőben" is pásztora legyen juhainak. És a gyászbaborult szívek felemelése Istennek igéje által! ? . . . Szegény vagy gazdag, gyermek, ifjú vagy vén — mindegyikről számot adni tartozunk. Isten előtt sincsen személyválogatás. (Csel. 10.3

5

.) Különös ... Az idők felette gonoszak. A levegő tele van vészkiáltással. „Munkálkodjunk, a míg nappal vagyon", munkálkodjunk drága Sionunkért, építsük fel a romokat, egyengessük egy szebb jövendő útját, hangzik mindenfelől . . . Belmissziót, egyháztársadalmi tevékenységet, igazi evangéliumi munkát kíván a haladó kor, s mi még mindig porszemeken rágódunk. Arról kell írnunk, hogy a konfirmácziói oktatásnál és a koporsónál se hiányozzék soha a lelkész. Erről — a tizenkettedik órában! . . . Nem a mi gyülekezeteink angyalainak íródott: „hamar eljövök ellened s a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből" ? (Jel. 2.5

.) Ory Lajos. KRÓNIKA. Május elseje. Verőfényes, szép napon volt a munkások nagy ünnepe. Ki irigyelné tőlük ? Kimehettek a zakatoló gépek és kazánok fojtogató légköréből oda, a hol levegő és napfény várt reájuk. Milyen nép- ós családvándorlás volt itt Budapesten! Diadalünnepe ez a munkásoknak és, mint ők hangoztatják, a jobb jövő reményéé. Ebben az évben összeesett azzal az ünneppel, a melyet a mi Királyunk trónralépésének emlékére szentelünk. Ez eszünkbe jutatta azt, hogy mennyien elfordultak Tőle, a ki e világnak világosságául ajánlta fel magát és a megfáradtakat magához hívogatta. Lehet-e elfeledkeznünk egy ilyen napon arról, hogy mennyire hiányzanak egyházunk körében az olyan munkák és intézmények, a melyeknek czélja, hogy a munkások megértsék és érezzék az egyház anyai szeretetét és különösen azt, hogy a keresztyén lélek az igazi szocziális lélek. Konfirmáczió is volt e napon sok helyen. Nem kellene-e minden erővel rajta lennünk, hogy a gyermekek és különösen a városiak, a munkások gyermekei azzal a czeremoniális kézfogással ne vegyenek búcsút mindattól, a mire fogadalmat tettek ? A mi egyházunknak is szüksége lenne verőfényes, májusi napokra, több életet és áldást osztó szép tavaszra! Görög húsvét. A „Christos Voskres!" diadalmasan hangzott fel újra sok ezer keresztyén templomban. A keleti keresztyén egyházban szokásos eme húsvéti üdvözlésre mi is