Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)
1913-04-27 / 17. szám
azok, a hol nagy lelkiismereti kérdések vettettek oda az emberiség elé. A hisztórikusok mindig a már meglett eredményeket állapítják meg és csak azt a következményt látják, a mely belső, nagy lelki harczok után, nagy etikai kérdéseknek és az örökkévaló és jelenvaló világon vívódó lelkeknek a harcza után áll elő. Csak épen rámutatok, mert hiszen messze vinne ennek a fejtegetése, hogy íme a világhistóriának óriási nagy fordulópontja maga a keresztyénség, a mikor az először veti fel a világhistóriában a legnagyobb iidvösségi kérdést, mikor az egész világ odaáll és tudva vagy öntudatlanul, de az evángéliumi ifjúval együtt azt kérdezi: „Mit cselekedjem, hogy az örökéletet vegyem?" A nagy kérdés az, a mi az új-testamentumi könyveken végigvonul, annak a filippii börtönőrnek s annak a Jeruzsálemben összegyülekezett népnek a kérdése : atyámfiai, mit cselekedjünk? A reformáczió előtt is nem Amerika, nem a könyvnyomtatás felfedezése a fődolog, ezek csak elenyésző dolgok s az idő tengerén csak felvetődő fodrok, a melyeken egy egy sugár megtörik, hanem épen az a lelkiismereti kérdés: mit cselekedjünk, hogy örökéletet vehessünk? Az a gyarló ember, a ki az első pillanatra ide a földre látszik teremtve lenni, az örökkévalóságból veszi a maga lelki erejét. Azt keresi s a mint egy pillanatra hirtelen elszakad s magát messze érzi, megint visszavágyik, keresi az odavezető utat és ha azt megtalálta, kérdésére valamelyes feleletet kapott, abban a pillanatban megerősödik, megedződik s egy csodálatos harczra, küzdelemre indul. Bárhová véssük tekintetünket, ez az anyagi világ is arról beszél, hogy neki anyagi erőkre van szüksége. Ha a tudomány még a villamosság terén is meg tudja állapítani, hogy a villanyáram, a mely átfut a sodronyon, az az erő, a mely ezt egészen átalakítja, mennyivel inkább Lélek az, a mely megelevenít s a mely ezt az anyagi világot áthatja. Hadd irányítsam egy pillanatra a figyelmet arra, hogy a tudósok a maguk íróasztalánál megalkothatják elméleteiket, a mint azonban ezek az íróasztalokról elkerültek és nem annak a tudósnak az agyával gondolkozó embernek a kezéhez kerülnek, ugyanabban a pillanatban az emberek a gyakorlati élet számára kovácsolnak ezekből maguknak elveket és kérdezik, hogy már most mi következik ezekből az elméletekből Addig, a míg a bölcsészek hangoztatták, hogy én vagyok ennek a világnak a központja és csak az a' jó, a mi nekem jó, s csak az az igaz, a mi nekem igaz s csak az a szép, a mit én találok szépnek, hogy én vagyok a mértéke mindennek, addig ez még csak jó volt. De a mint ez kiment a gyakorlati életbe, abban a pillanatban levonta az ember a következtetést és azt mondotta : én dirigálok s így hát abszolút kijelentésről, abszolút igazságról szó sem lehet. „Én vagyok a mértéke mindennek!" És ím mi lett ebből? Forrongó, békétlenkedő és tűzhányó felett tánczoló társadalom, a melynek nincs semmi reális alapja, hiszen ez a mulandó, halandó, semmi, nyomorult egyén, mindennek a mértéke, Itt van a heidelbergi káté! Miben van ereje és értéke? Nem abban, hogy szabatos, kitűnő fegyverzettel, argumentumokkal, bizonyítékokkal rendelkezik, hanem abban, hogy minden sorában viláynézletet tartalmaz ! Azt mondja a 32. fejezetében: „Miért hívnak keresztyénnek?" „Azért, mert hit által Krisztusnak tagja és azután az Ö felkenettetésének részese vagyok avégre. hogy nevéről én is vallást tegyek, magamat élő hálaáldozat gyanánt neki odaadjam, a bűn és ördög ellen szabad lelkiismerettel harczoljak, azután Ő vele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjam." Melyikünk lelkében talál visszhangra? Melyik meri rámondani mai tudásával, mai érzésével, hogy Amen ? ím a nagyszerű világnézlet! Hit által Krisztus tagja, ez az unió mystica, a Krisztussal való belső egyesülés, az organikus élet, a mely onnan felülről veszi a maga erejét. Nem azért keresztyén, mert gyerekkorában megkereszteltetett, erre vagy arra a vallásra, ennek vagy annak az egyháznak a tagjául. Krisztus felkenettetésének részese vagyok, annak a felkenettetésnek, a melyben Krisztus részeltet. Benne van ebben a mártiromság, a tanúbizonyságtevés. Nem az a tanítvány, a melyik megtanul egy csomó tant Krisztustól, mint Mestertől, hanem a tanúbizonyságtevő Krisztus mellett, hogy felkenettetett és örökké él. „Magamat élő hálaáldozat gyanánt neki adjam. Egész életem nem egyéb, mint élő hálaáldozat, mint illatozás az 0 számára, nem magamnak vagy másnak: neki, az ő dicsőségének, az örökkévalóságnak. íme a keresztyénnek egész etikai világnézlete s az ember egész feladata: „bűn és ördög ellen szabad lelkiismerettel harczolni!" Nyíltan, lelkiismeretem szerint szabadon harczolok és aztán diadalmaskodom 0 vele együtt minden teremtmény felett, kogy örökké uralkodjam. De csak a mikor egész életem nem volt egyéb, mint hálaadás és szolgálat. Tehát nem hogy itt uralkodjam ; nem az, a mit ma akarnak az emberek a legkisebb társaságban is, hogy uralkodjanak, elsők legyenek. Majd ott fenn a diadal után az örökkévalóságban, a megszentelt, felkenettetett és mártirságig menő élet után az örökkévalóságban. íme csak egy kérdés, csak eyy felelet! Ha csak ez az egy maradt volna is ránk s a többit mind elvitte volna az idő árja, ez is halhatatlanná tette volna ezt a könyvet. És mennyi vigasztaló erő e könyvben! Hiszen erre van szüksége ennek a szegény embernek. Azért hát e könyv is ezen kezdi: Micsoda teneked életedben és halálodban legtöbb vígasztalásod? Ezért találjuk untalan e kérdéseket: mi a te vígasztalásod. Ezekre a kérdésekre feleleteket kell adnunk. Ez nem elmélet. Mindenütt a nagy történeti tények, melyek Krisztusban megtörténtek. Érettünk történtek, a mi vígasztalásunkra! A mikor atyáink összefoglalták hitük summáját, azt kérdezték: ez mire jó teneked, mi vígasztalásod van ebből ? Van teremtő Istened, gondviselő Atyád, mit használ neked ? Én most Önök előtt a Kátéval együtt felteszem a kérdést: mi hasznot veszünk Krisztusnak kereszten való áldozatából és halálából ? Ezek történeti tények, de