Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-04-20 / 16. szám

nyereség származhatik a közre. Nálunk még csak ott tartunk e tekintetben, hogy az elégedetlenség ostromolja az iskolát, vádolja a tanítót s rombol válogatás nélkül. Nem tudunk szabadulni a kínos emlékektől, melyek tanulópályánk nyomában maradtak s ezekhez járul gyermekeink taníttatásánál a megdrágulás folytán fenyegető gazdasági kérdés, meg aggodalmunk, mit az iskolában nem boldogult gyermekünk jövője okoz. Ezek a gyötrelmek nyomják kezünkbe *a csákányt, hogy szenvedélyesen csapkodjunk és romboljunk. A rombolás nyomán előkészületek történnek az új építkezéshez. A multak tapasztalatai, a jelen okulásai, a jövő igényei, az örök fejlődésben levő élet jelenségei rakják az alapokat, emelik a falakat. Czélszerűség és komfort, hasznosság és szépség, állandóság és továbbfejlesztés lehetősége öltenek testet. A munkaiskola gondolata szintén így született meg. A mult iskolájának egyik szomorú tapasztalata vezette rá az elméket. A tanítók az életet elhanyagolták olyan okok miatt, miket a rendszer követelt. Azt kívánták tőlük, hogy szép és folyékony előadásban mondják el tanítványaik a tanultakat. A melyik tanító ilyen eredményt ért el, az kitűnő tanító, kiváló ember. így mondta a rendszer. És az illető boldogult, előre ment, becsületben, anyagiakban. És mintája lett az utánajövőknak, az alájarendelteknek. És azok is arra törekedtek, hogy a tanulók szépen, folyékonyan zengjenek, szóljanak, fújjanak, ha jő a nagy nap. A rendszer földi képe, a nagy ismeretlen, ura és parancsolója tisztességnek, sikernek, nagyobb kenyérnek. Vagy az ellenkezőknek. Majd megfulladt a gyermek, midőn áradt, patakzott száján a szó. Nekiveresedett, az erek kidagadtak, a szem lázasan csillogott ; nem látott, nem hallott, minden érzéklete az emlékezetképek felújításának vesződségébe szédült. „Jól van, derék ember vagy", jött a szózat, felülről, a Rendszer ajkáról. „Úgy tud beszélni, mint egy pap!" bólintott rá a boldog szülő. A tanító örömtől ragyogott s az aszottbőrű tenyerek jobb jövő morzsáit dörzsölgették. Csak a szegény gyermek nem értett mindebből semmit. Visszaült helyére összeesett mellel; üres tekintettel nézett lélektelenül a tömegre s míg a természet lassan-lassan újra győzelmet vett a fojtott érzékszerveken, ránczba szedve a torzult vonásokat, az ajak öntudatlanul motyogott, együtt fújva a leczkét a másik felelővel. Egy bizonyos fokú kicseréltség, egy idegen világ szuggesztiója fogva tartotta mindaddig, míg a falak között volt. De ha egyszer kiszabadult, a friss levegő fuvallata szétszórta a hazug világot, melynek az élettel való kapcsolatát semmiben sem találta meg. Tagjai is visszanyerték ruganyosságukat s újból visszazökkent önnön egyéniségének kereteibe, hol minden porczikája él, mozog, tervez, alkot s $ szellemi élet parányi jelenségeit a tagok cselekedetei edzik, növelik. Felséges harmóniában él az egész egyén, melyet az iskola oly ridegen feldarabolt. A falak közt csak üres edény, melybe a fülön át nagy tömegben, kötött sorrendben adagolják a szellemi porcziókat, hogy ott elraktározást nyerjenek azon nyers, emésztetlen állapotukban. Az életben csupa választékosság, begyakorlás, minden látszólagos rend nélkül; lássú emésztés, hosszas begyakorlás után válik vérré s kidob minden oda nem valót, minden feleslegest. Az életben merő cselekvés, aktivitás, az iskolában paszszivitásra szorított lény. A munkaiskola ezen kíván változtatni. Megszüntetni a lélekölő szó-tanítást, azt a gépies verbalizmust, melynél a gyermeki lélek a puszta reprodukczióra van utalva, szellemtelen utánmondására a tanítótól hallott vagy felhagyott leczkéknek. Megszüntetni azt a visszás, természetellenes eljárást, hogy a temérdek lelki erő közül épen csak egyet képezzünk és gyakoroljunk: az emlékezetet, és hogy ennek egyoldalú fejlesztésével teljes passzivitásra kényszerítsük a forrongásban levő szervezetet, mely nem tud megelégedni az utánzással, hanem alkotni, teremteni akar a folytonos, megszakitásnélküli, ösztönszerű cselekvéshajlamnál, belső cselekvési kényszernél fogva. Megszüntetni azt az abszurdumot, hogy kaptafára, sémára, Prokrusztes ágyának szabott méretére szabjuk az egyéni jegyek megsemmisítésével a kiszámíthatatlan gazdagságra teremtett és hivatott egyéniséget. Hogyan akarja ezt elérni? Nem ad készen semmit, mit részeire bontva alkotni lehet. Összeszedi maga a gyermek azokat a vonásokat, jegyeket, mikből idővel a fogalom alakul. A helyett, hogy a zsenge egyéniség keretei közé egy idegen, fejlettségénél, viszonyainál, összetett voltánál oda nem illő. kész egyéniséget kívánna helyezni, kifürkészi a testi-lelki élet minden életképes vonását s azokat igyekszik saját törvényei szerint ápolni, erősíteni, fejleszteni s összekapcsolni olyan hajszáledényekkel, a természetes fejlődés olyan ereivel, melyeken át kifejlődése és színes, eleven gazdagsága táplálható, elérhető. A legmagasabb fejlődési fokot elért felnőtt egyén is elveszíti lábai alól a talajt, mihelyt absztrakt fogalmakkal óhajt gondolkodni. Hiszen a fogalmaknak tartalma nem exakt, nem szigorúan határolt, nem olyan, hogy az egyforma képzettségű egyének mennyiség és minőség tekintetében ugyanarra a fogalom-tartalomra gondolhatnának. A szók érzékítései a fogalom tartalmának, de sohasem fejezik ki az egész tartalmat, hanem annak hol egyik, hol másik részét jelölik meg, emelik ki s ezért ugyanazon fogalmak elnevezései más és más nyelven nem ugyanazt jelentik. Minél gazdagabb a fogalom, annál nagyobb eltérést tüntetnek fel a különböző nyelveknek ugyanazon fogalmat jelölő szavai. Sőt ugyanazon nyelven is majdnem egyénenként változik a fogalom tartalmát kifejező szó jelentésének árnyalata. Kalap, czipő, kalács, pecsenye . . . ugyancsak konkrét fogalmak elnevezései s mégis, a hány ember mondja, hallja, annyi eltérés van a tudatban. A teljesen elvont fogalmak jelölései, mint: jóság, szépség, igazság, erkölcsösség . . . stb. korlátlan kombinácziójú gazdagságban s épen azért óriási eltéréseket felmutató módon élnek a különböző