Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-04-13 / 15. szám

KRÓNIKA. Kényes helyzet. Olvassuk, hogy ilyenbe jutott az aradi lelkész egy elvtárs koporsójánál lefolyt funkcziója alkalmával. A szoezialista vezér is, mint az már sokszor megtörténik, mondott beszédet. Nem vallásos frázisokra, így szólt, hanem támogatásra és anyagi segítségre van szükségük a gyászolóknak, ezt pedig az egyház nem adhat. A temetésről a lelkész méltatlankodva távozott. Nem is tehetett másként. Koporsó mellett nem lehet vitákat folytatni. A hatósághoz fordult védelemért. Úgy hisszük, sokan egyetértenek velünk, ha mondjuk : ezt nem helyesen cselekedte. Itt más, preventív úton kell eljárni. Az egyháznak igenis meg kell mutatnia, hogy tud és akar is anyagi segítséget adni ott, a hol erre szükség van. És azután ott, a hol ilyen „vörös papok" is fungálnak, előzetes biztosítékot kell nyernie, hogy nem káromolják azt, a kinek nevében ő jár követségben. Ha nem nyer . . . benificia non obtrudunt. De zsandárhoz ilyen ügyben lehetőleg ne forduljunk. Veronika. A tagadás szellemében, undorító materializmussal a csodák és legendák ellen írt ezt a czímet viselő ízléstelenséget a Galilei-kör adatta elő ma egy hete a fővárosi Vigadóban, elkésett „márcziusi ünnep" keretében. A fővárosi színházak direktoraiban volt annyi jó ízlés, hogy visszautasították. Már ki voltak ragasztva a plakátok, hogy a Népoperában adják elő, de innen is kiszorult. A hirdetett sláger-színművészek is lemondtak, csupán Veronika személyesítője tartott ki. A szemérmet és közerkölcsöt sértő s a bibliai hit ellen orvul támadni akaró ez az egyfolvonásos Vas-Simonyi községben játszik 1552-ben. A szeplőtlen fogantatás dogmájának tarthatatlanságát akarja léha czinizmussal „ad oculos" demonstrálni. Erről tárgyalnak ;

í

/4

óra hosszat az összes szereplők. Egy rajongó parasztleány a hősnő, a kit durván juttat bajba a kurátor fia s hibáját jóváteendő, feleségül kéri. A leány a maga exaltáltságában semmire sem emlékszik, semmiféle legényről nem akar tudni és senkit sem akar szeretni, mert ő mindenütt csak Jézust látja. A leány ellen orvul elkövetett bűnt, a búcsúsok tömege előtt, a leány átszellemült és túlvilágias, az ártatlanság tudatától fénylő lényétől lesújtva, a plébános és kurátor felhívására sem tudja feltárni a legény s térdre roskad előtte és a bűn szemtanújával együtt megremegnek sugárzó arczától. A búcsúsok nagy apotheozisban avatják szűzanyává. Ez a befejeződés s a realitást képviselő kurátor ama mondása, hogy a „Jézus csak egyszer járt itt, újra nem jön el, hiába várják a zsidók" — a kitűzött czélt lerontotta. Maguknak nem használtak ezzel a czinikus darabbal, nekünk keresztyéneknek nem ártottak. A szomorú a dologban az, hogy szenzáczióéhséggel csupa siheder fiú és leány hallgatta végig ezt a szemérmetlen, szabadszájú darabot — persze galileisták. Egyszerű temetés. Pierpont Morgan, az amerikai pénzkolosszus, a mult héten hunyt el. Feljegyeznek róla sok mindenfélét, azt is, hogy valósággal szórta a pénzt életében a műkincseken kívül jótékony czélokra is. Fejedelmien bőkezű adakozó volt! Ez egyik szép jellemvonása. A másik az, hogy magának semmit sem igényelt a sok kincsből, parádés temetésre. Diófakoporsót kívánt s szegényes gyászkocsin vitték ki holttestét a gyorsvonatra és a hajóra, mely Amerikába szállítja. Az enyészet hatalmát elismerve, pompa nélkül kívánt nyugalomra térni az, a ki életében dúskálhatott a pompában. Mint hű sáfár hagyta az élőkre a rábízott vagyont, hogy levetve minden földi hívságot, léphessen lelke az Örök Bíró elé! Kérdjük, miért kell hát nálunk annyi hivalkodás a temetéseknél?! A művészet nevében . . . A görög szobrászat és a klasszikus festők megszoktattak a női aktok arczpirulás nélküli szemléléséhez. Hiszen a mithológia, a mit pedig az iskolákban a klaszszikus műveltség jegyében még tanítanak is, örök thémája marad festőnek, szobrásznak. Azt mondják, ez história. Talán a régiség patinája némi fátyolt von mindezek köré, de meg is szoktattak hozzá, hogy az efféle tárgyú festményeket, szobrokat igazán csak művészeti szempontokból nézzük meg. De ha az „impresszionisták" s a „materialisták" bevonulnak már az állami képzőművészeti főiskolába is, ez ellen már tiltakoznunk keli. E főiskola növendékeinek legutóbbi kiállításán, a Zemplényi tanár csoportjában, egyik növendéknek egy csomó más ocsmánysága mellett „Perverzitás" czím alatt öt képét állították ki. Undorító képzelet fantazmagóriái. A művészet nevében már minden szabad? És jellemző az, hogy sok más igazán kedves, jó kép ott maradt, de ezt az öt képet megvették. Kik ? No hamar akadt vevője. Úgy látszik, a kultuszminiszter urat nem vezették be a kiállításnak ebbe a fertőjébe ?! TÁRCZA. Egy nap Veresegyházán. Az egyházmegyei ügyek kiosztására mentünk ki ragyogó tavaszi napon Veresegyházra, a legfiatalabb kálvinista espereshez, Nagy Ferenczhez. Veresegyház a Vörösmarty által megénekelt híres fóti hegyek lábánál fekszik a vácz—gödöllői, illetőleg a rákospalota—gödöllői villanyos vasút csatlakozási pontján. Mint esperesi székhely is igen alkalmas helyen van s a fővárosból is könynyen megközelíthető. Szép, tiszta házacskák között vezet e magyar faluba a váczi csinált út, de erről le kell térnünk arra felé, a hova a kálomista templom csillagos tornya vezet, mert az országút mentén pirosló torony már nem a miénk. Elvették tőlünk. Anno . . . A templom mellett van közvetlenül a lelkészlak; a puritánság összekapcsolódva a modern élet szükség-