Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-29 / 52. szám

Vigyázzunk tehát, kinek hiszünk! Legyünk tárgyilagosak és ne ítéljünk felületesen. Ám bíráljunk, de ne nyilvánvaló rossz akarattal, mert a leplezetlen kitessékelésekkel majd csakugyan azt érjük el, hogy a kiknek ez eszükben sem volt, végül tényleg hátat fordítanak az egyházunk és így szólnak: „A mi czélunk a lelkek Krisztushoz vezérlése. Ezt a munkát megkíséreltük veletek végezni, de mivel nem lehetett, végezzük nélkületek, sőt ellenetekre." És igazuk lesz. Mert elvégre az egyház sem önmagáért van, hanem a Krisztusért. Eöri-Szabó Dezső. Csendes jegyzetek.* Inkarnáczió. Felséges hit-titok! Gyönyörű gondolat preczíz kifejezése. Valahányszor elém ötlik, egy sajátságos eszmetársítást idéz elő. Legalább nekem úgy tetszik. Nemcsak Arra gondolok, a ki testté lett, hogy megváltson a testtől! . . . Hanem szinte hallom, hogy egy istenes ember hogyan származtatja le az inkarnáczióból a karácsony nevét. Pereg az ajak, buzog a szó . . . inkarnáczió, karnácsión, karnácson . . . karácsony!! Azóta már rég porlad. Oh! engedtessék emlékezetének pár sor. Ne essék sérelem a szeretet ünnepén! Hiszen a szeretet inkarnácziója volt ő is ! . . . a jó „öreg kolléga!" Ki Pesten volt tógátus, van-e, ki őt ne ismerte, ne szerette volna?! Az ifjú emberek szerető atyját, száz fájdalma között is mindig derűs, mindig szelíd jó „kollégát*. Farkasnak hívta a világ és mi mindig szelíd báránynak, amaz isteni Bárány igaz követőjének ismertük ! Áldott ember! a ki megérezte, hogy a milliós városba taszított ifjúnak szeretetre van szüksége. Kedélyes anekdotái, lelkes emlékezései, csillogó humorral nemesen zománczolt történetei örökre a feledésé lehetnek-ó ? I Ünnep volt, ha a coetusokban letelepedett, egy egész hónapra ösztönző erő lett szíves szava, egy egész életre meleg szeretete!! Követik-é ebben a „kollégák" az igazi „öreg kollégát!" Vagy a régi ember a régi intézet régi falaival már a múlté? Ha „a régiek elmúltak, imé mindenek megújultak" is, a szeretetnek meg kell maradni! . . . Mert az az inkarnáczió ... az a Krisztus! Jó „öreg kollégák" kellenek ! Jézus szeretete emberi lelkeken át jut emberi lelkekbe. Kurzus, tudomány, tankönyv — ha mindjárt a tegnap kizöldült theóriákra is kiterjeszkedik — mind nem pótolhatja. Csak utánna kullognak, csak nyomon kísérik, mint a menekvő életet a lomha bonczkés! Ennek a hazának boldogsága attól függ, mennyi igazi öröm, szeretet és buzgóság sugárzik ki a pásztorok leikéből! Ez pedig attól függ: Tanáraiktól nyertek-é, nyernek-é szeretetet. Támadnak-é jó „öreg kollégák"!?! Csányi Sándor. * Karácsonyi számunkból kimaradt, de most is aktuális ez a szép megemlékezés. MISSZIÓÜGY. Titkári jelentés a budapesti ref. ifj. egyesület működéséről az 1912. évben. Tisztelt közgyűlés! A „BRIE" évzáró közgyűlése napján is aktuális Isten emberének, Mózesnek nagy tapasztalatra, mély lelki életre valló felhívása: „Emlékezzél meg az egész útról, a melyen hordozott téged az Úr, a te Istened. V. Mózes 8:2. Izrael népe kétszer 20 esztendős jubileumot ült. Kétszer 20 éve, hogy a Jehova Szent Lelkétől megtisztítva és megerősítve Mózes és Áron' kivezették a népet, a szolgálatnak házából s vezették az igéretföld felé. De sok minden is történt azóta! Emlékezzünk! Mondja Mózes! Volt sanyarúság, próbáratétel, nem szeszélyből, hanem hogy megpróbálja az Úr, „hogy nyilvánvaló legyen, mi van a szívében" Izraelnek. Testi, lelki, anyagi bűnnek következményeként sok nehéz órát éltek át. Oly sokan elmaradtak, a kik együtt indultak a Kánaán felé, annyi jobb sorsra érdemes nagyreményű férfi hullott el a „sivár pusztán" át. Emlékezzünk! Emlékeztek-e még a kígyókra? Ugy-e nem akartak feltekinteni az érczkígyóra, hogy meggyógyuljanak! „Hit" —• ez az egy szükséges dolog hiányzott belőlük. „Felemeltetett előttük" egész világosan észrevehető módon — s mégis elhullottak az engedetlenség s hitet lenség miatt. Nem volt a kétszer húsz év alatt anyagi gazdagság, nem voltak maradandó, kőből való házak, jövevények, zsellérek voltak, sátoroztak egyik helyről a másikra, de a szükséges, az mindig megkerült; olyan úton, olyan módon, a mire nem is számítottak. A te ruházatod le nem kopott rólad, a te lábad meg nem dagadott immár 40 esztendőtől fogva — mondja Mózes. Igen, ruházta az, a ki a mezők liliomait, hordozta szárnyain az, a kiben ha bíztak megújította őket, úgy hogy nem lankadtak, nem fáradtak el végképen; pedig... Tegyük félre az allegorikus magyarázásmódot. A BRIE húsz éves jubileumot ül; én az „egész útnak" csak utolsó évéről emlékezem; a midőn előterjesztem a 20-ik évről szóló titkári jelentést. „Hordozott" az Úr az utolsó évben is, a melyről emlékezem. Nagy útat tettünk meg, igazán akkorát, hogy nyilvánvaló az 0 hordozása. Saját erőnkben bízva, nem is mertünk volna olyan nagy dolgokba fogni, mint a melyeket megvalósítottunk az 0 erejével. Az Otthon megalkotása az egyik dolog; a cserkésző csapatok felállítása a másik. Nem térek addig rá egyik dologra sem, a míg hálás kegyelettel meg nem emlékezem arról, a ki mind a két munkát régen már szívén hordozta, ifj. dr. Szilassy Aladárról. Nem sajátságos dolog, hogy épen ő, a ki legelőször gondolt talán mind a két fajta alkotásra, épen ő nem láthatja kifejlését a muukának. Kisebb lett-e azzal Mózes, hogy Kánaán földére nem mehetett be? Nem, neki „elég volt az