Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-29 / 52. szám

kálkodását. A berlini kongresszussal kapcsolatban egy külön gyűlés Rade Márton marburgi theol. tanár elnöklésével a vallás és a béke kérdésével foglalkozott. A különböző nemzetekhez és egyházakhoz tartozó résztvevők egyhangúlag a béke ós a békemozgalom mellett foglaltak állást. A többek közt azt mondja a határozat: „Tragikus eltévelyedésnek tartjuk, hogy a keresztyén népek a keresztyénség XX. századában az erkölcsi kérdéseket még mindig fizikai hatalommal akarják eldönteni, a mely pedig sohasem döntheti el, mi a jogos s mi a jogtalan. Szivünkből reméljük, hogy az a vallásos erő, mely eddig az általános ellenségeskedésben emésztődött fel, most megvalósítja azt a czélt, hogy megteremtse azt a magasabb közösségérzetet, az egész emberiség hazaszeretetét, mely a népek féltékenységének és harczainak ellenáll. Felhívjuk az összes egyházakat, hogy fejlesszék ki ezt az igazság erejébe vetett hitet és a háború borzalmai ellen való gyűlöletet ..." Ennek a gyűlésnek egyik eredménye még az, hogy a német és az angol protestáns egyházban pár évvel ezelőtt alkotott békebizottságok módjára békebizottságokat alkotnak a franezia és a német prot. egyházakban is, melyek kölcsönös látogatásukkal is előmozdítják a nemzetek között létesülő békét. Hazánkban 1895 óta van békeegyesület (A Magyar Szent Korona Országainak Békeegyesülete). Megalakulásának előkelő munkása Jókai Mór volt. Hazánk résztvesz az interparlamentáris konferencziákon és világbékekongresszusokon. Az utóbbiak közül egy, 1896-ban, Budapesten ülésezett. A magyar protestántizmus s közelebbről a ref. egyház örömmel állapíthatja meg, hogy a békeirodalom első magyar munkása, Pápai Páriz Ferencz nagyenyedi tanár (1649—1716) és a modern magyar békemozgalom vezérembere, Jókai Mór, az ő kebeléből került ki. Azt hisszük, hogy az ő munkájukat folytatnia is kell. Szószékeiről és irodalmi kiadványaiban hirdetnie kell egyetemesen a háború káros voltát, a jog és igazság erkölcsi uralmát, az embertestvériség egyetemes nemzetközi jellegét s a béke szükségességét és áldását, a békében való életküzdelem erkölcsi és keresztyén szellemének kötelességét. Tanulóifjúságának lelkébe bele kellene nevelnie a keresztyénség szelleméhez méltó békés nemzetközi közművelődési élet és egyetemes embertestvériség gondolatát és szeretetét. Egyszóval a külföldi testvéregyházakkal párvonalasan kellene résztvennie a békemozgalomban és a béke érdekében való belső munkálkodásban. Erre kérik a békemozgalom .emberei. Erre hívják a mozgalom nemes czéljai. Erre kötelezi a keresztyénség tiszta szelleme. „A ,szabadság, egyenlőség és testvériség' szétválaszthatatlan háromságot képez; együtt teremtő elem, különválasztva holt betű." (Jókai.) Békesség a jóakaratú embereknek ! V. J. TÁRCZA. Bod Péter és munkái. XI. „Krisztust és az egyházat az írásban találjuk meg." A „jó Patronáról" akármilyen keveset is, azért kellett beszélni a Bod Péter irodalmi munkásságával kapcsolatban, hogy ne csak az akadályokat lássuk csupán, hanem segélyforrásait is. Maga Bod Péter a grófnő udvarában talált alkalmazást, a hol meg is nősült. Az udvari templom időnkint megtelt, ott voltak a hívek, az özvegy és a külföldről nem régiben hazakerült pap. Egy kicsit meg kell őket látnunk. Azok a jó emberek, a kik a kis templomot megtöltik, javarészt nem régiben tértek a református egyházba, „Ennek előtte, így tájékoztat a grófnő említett életrajzában, mindnyájan a Krisztus idvességes esmeretén kivül való kemény unitáriusok voltanak". Az utóbbi esztendőkben „kezdettenek apostoli szent vallásunkra" térni. Mikor pedig számuk megnövekedők (a miben a grófnénak semmi része nem volt „a szemtelen hazug ördög sem vádolhat, így szól, hogy valakiket . . . kénszeritettem volna"), a grófnőnek gondja volt rá, „hogy az Isten beszéde közöttük hirdettessék". E munkát megáldotta az Isten. Szépen betöltik a templomot öregek, fiatalok, nők és férfiak vegyest. Ott van a grófnő. Törött, fáradt. Sok mindenféle előadta volt magát, a mi alkalmas volt arra, hogy megtörje. Az 1744. év jóformán ínséges esztendő volt, egészsége is megfogyatkozott ; de mindennél jobban fárasztotta, kimerítette az, hogy erőszakosan elszakított gyermekeinek elfordították tőle a szívét. Alig ismert reájuk, különösen leányára. Megható a panasz a fájdalom miatt, a melyet leánya viselkedése ébresztett. „Az Isten béoltotta még az oktalan állatba is, hogy . . . szeresse fajzatát, bizony én sem kívántam ez indulatot magamban elfojtani s azzal Isten ellen járni", de a sértegetések határt nem ismertek. Leánya azt hangoztatta, hogy „nagy eretnek reformata anyja van". A hitéhez gyöngéden ragaszkodó anyának fájdalmát egész nagyságában talán csak az tudja átérezni, a ki maga is anya és vallását szereti. Erőteljesen tiltakozik az eretnekség ellen. „Az eretnekséget tagadom, mert a Krisztusban fundált Apostoloknak hitin vagyok, melyhez nem férhet az eretnekségnek csak legkisebbik szikrácskája is. Hogy igazi reformata vagyok, nem hogy tagadnám, sőt mindenek előtt nagy örömmel megvallom, mert csak ez az egy vigasztalásom e sok keresztek között küszködő életemben e világon, hogy igaz hitben, vallásban vagyok." Elhisszük, a mit leír: „Gyermekeim miatt minő gyötrelem volt, azt egyedül csak az Isten . . . láthatja ..." A beteges asszony sok fájdalmával ott ül a templomban, ott keres vigasztalást. „Ha minden órában érzem is ez sárháznak romlását és az én romlandó testemnek minden napon való elfogyását: mindazonáltal lelkemet drága kegyelmével szüntelen vigasztalja s nyughatatlan háborgástól megőrzi az Isten." Szinte dicsekedve írja: