Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-29 / 52. szám

PROTESTÁNS i . EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal : IX., Ráday-utcza 28., a hová a kéziratok, előfizetési és hirdetési díjak stb. küldendők. Laptulajdonos és kiadó : A KALVIN-SZÖVETSEG. Felelős szerkesztő : BILKEI PAP ISTVÁN. Társszerkesztő: pálóczi Horváth Zoltán dr. Belső munkatársak : Kováts István dr., Sebestyén Jenő, Tari Imre dr. és Veress Jenő. Előfizetési ára: Egész évre: 18 kor., félévre: 9 korona, negyedévre : 4 kor. 50 fillér. Hirdetési díjak: Kéthasábos egész oldal 40 K, fél oldal 20 K, negyed oldal 10 K, nyolczad oldal 5 K. TARTALOM. Az Elet Könyvéből: Örökkévalóság. Gedeon. — Vezérezikk: A békemozgalom és az egyházak. V. J.— Tárcza: Bod Péter és munkái. XI. Dr. Pruzsinszky Pál. — Belföld: A marosi egyházmegye Kálvin-Szövetségének közgyűlése. Referens. — Az „élőkeresztyének" és az egyház. Eöri-Szabó Dezső. — Csendes jegyzetek. Csányi Sándor.— Misszióügy : Titkári jelentés a budapesti ref. ifj. egyesület működéséről az 1912. évben. Patay Pál. — Külföld: Svájcz, Németország. Dr. T. I. — Irodalom. — Egyház. — Iskola. — Egyesület. — Vegyes közlemények. — Gyászrovat. — Különfélék, — Hirdetések. Az Élet Könyvéből. Örökkévalóság. — Év utolsó napján. — „Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre ! Minekelőtte hegyek lettek és föld és világ formáltaték, öröktől fogva mindörökké te vagy Isten." 90. Zsolt. 1—2. v. Ravatalánál állunk az örökké haldokló időnek. A gondolkozó emberiség legfelségesebb, de egyszersmind legkínzóbb perczeit ilyenkor éli. Az esztendő utolsó napja még a hitetleneknek is ünnep. Még ott is, az Istentől rég elszakadt lelkek mélyén is megrezdül ilyenkor egy titkos, talán örökre lepattant, talán meglazult húr, az örökkévalóság, a végtelenség, az Isten sejtésének, az Isten megérzésének titokzatos húrja, a sensus divinitatis, a hogy Kálvin mondaná. És még azoknak a lelkeknek mélyén is, a melyeknek „a sötétség homálya van fenE tva örökre" s a kik mint „széltől hányt vetett felh k", mint „tévelygő csillagok" bolyonganak a végtele. ség homályos útjain, megnyílik egy titokzatos ablak, a melyen át, ezen a napon, a magunkba szállás, az aggodalom, a szorongattatás eme félelmetes perczeiben feltárul valami. Valami, a mi arra kényszeríti őket, hogy ne csak a múltba tekintsenek vissza, hanem előre, a jövőbe is. És a mikor így még a legeldurvultabb lélek is kénytelen előre tekinteni, ki a végtelenség felé, micsoda rettentő lehet azoknak a helyzete, a kik a léleknek ama kicsiny kis ablakán keresztül nem látnak semmit! Mindenütt homály, köd, sötétség, a vak mélység, az örök semmi mereszti rájuk félelmesen sötét tekintetét, vagy a tökéletes reménytelenség feneketlen Nirvánája tátong lábaik előtt. Óh, az ilyen élet, az ilyen vég, ennek a gondolata meggyötri a lelket! Oh, vanitatum vanitas, hadd meneküljenek hát sorvasztó lehelleted elől a gyötrődők ezen az utolsó éjszakán, ki az emberek közé, hadd nyerjenek új életet, új reménységet annak a látásából, hogy még mások is élnek, vannak és remélnek ! De mikor a hívő lép be lelkének szentélyébe, a hol ott ég az alázatos hitnek örök tű zű mécsvilága, éltet adó lángja és a titokzatos félhomályban a szentek szentének kicsiny kis ablakán át kitekint a végtelenségfelé, lelke, a mely már tud repülni, tudja, merre szálljon I Mert látja az örökkévalóság fényét ragyogni ott fenn a végtelenségben 1 Számára nem elég a földi élet, nem elég csak ennek a szépsége, nem elég csak ennek csodálatossága. Ő egy másik felé is tekint, egy másik után is vágyódik, mert tudja, hogy az van, és hogy ha el is fedik azt előlünk a földi élet gondjának, ezernyi bajának és szenvedéseinek vagy a hitetlenségnek fellegei, azért ott van az, mint a hogy borongós, hideg téli délutánokon a felhők mögött is ott van azért a nap, a szebb, csillogóbb, melegebb, gazdagabb élet feltétele és biztos reménysége. Örökkévalóság! Mennyi gazdagságot, mennyi tökéletesség c is foglal magában ez az egy szó. Agyunk nem tudja felfogni egészen, eszünk nem tudja megérteni teljesen, de a szívünk az érzi és a hitünk az fel tud hozzá emelkedni. A filozófia szépen megmagyarázza, a theológia Mfejti előttünk, de mi úgy érezzük, hogy az örökkcy iEoság minden magyarázatnál mélységesebb és gazdagabb valami! Az idő a mulandóság gyermeke. Az idő az örökkévalóság iélekzetvétele, az Isten szíve dobogása. Minden egyes ia .sodperezben ott lüktet az örökkévalóság maga és mégis fölötte áll mindennek, a mi véges, a mi mulandó. Hogyan képzeljük mindezt? Teljesen átgondolni nem tudjuk. Csak elmondjuk mi is Augusztinusszal: Quid est ergo tempus? Si nemo ex me quaerat, scio; si quaerenti explicare velim, nescio; fidenter tamen dico, scire me.