Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-22 / 51. szám

Ha a templom élénk, erélyesen tisztító, megújító kálvini munka középpontja;

akkor református templommá lesz, ha mindjárt gótikus stílban épült ís az." * Állandó, szinte örök aktualitással bír aztán az a kérdés, melyet minden évben felvet valaki, ele szerencsére mindig kisebb és gyengébb a visszhang reá. S ez az a kérdés: van-e valami értelme az ág. h. evangélikusokkal való uniónak Magyarországon ? Erre nézve Révész Kálmán kassai lelkész, abauji esperes így nyilatkozott: A tisztelt szerkesztőség által feltett kérdésre röviden a következőket felelem: „Mindenesetre üdvös és kívánatos lenne, ha a most három (református magyar és erdélyi evangélikus) egyházat alkotó magyarországi protestánsok egyetlen hatalmas, négy milliót számláló evangéliumi egyházba tömörülhetnének, de ez csak kegyes óhajtás, melynek megvalósulása, őszintén és egyenesen szólva, lehetetlen. A mult század negyvenes éveinek unió-mozgalmaiból maradt ránk egy kedélyes táblabírónak az a jóízű nyilatkozata, hogy lehetetlen az unió, mert „a luteránus úgy énekel, mint a szúnyog, a kálvinistának meg nem is ünnep, ha el nem kékül". Hát ennek a tréfának igen komoly magva van. Már csak az istentiszteleti és más egyházi külsőségekben is annyi, az illető egyház híveinek vérébe átmenő különbségek vannak, hogy azokat egv kalap alá hozni lehetetlen. És mit mondjak az alapelvek, a hitrendszer, az egyházi szervezet, az egyházi élet terén nyilvánuló különbségekről ? A kálvinizmusnak közel négy század tanusága szerint oly élesen kidomborodó egyéni jellege van, mely az unió egyenlősítő folyamatának is határozottan ellene áll. Ezért történik, hogy a hol — erőszakkal — létesült is az unió, a kivánt eredménynek éppen ellenkezőjét érte el: két egyházból nem egyet, hanem hármat csinált. Mindenben aláírom az evang. testvérek egyik lapjában nemrég (Ev. Őrálló, 1912. évf. 18. sz.) megjelent eme nyilatkozatot: „A mint az egyetértő munkálkodást szeretjük látni az anyagiak terén, úgy tan, hitelvek, tudomány és a valláserkölcsi szellem és jellem terén az eddigi történeti alap ós a kialakult individualitás megőrzésének vagyunk szószólói." Legyünk tehát ezentúl is őszinte, igazszívü testvérek, de unióról ne álmodozzunk. Legyünk jó szomszédok, de egy háztartásba ne költözzünk, mert akkor okvetlenül összeveszünk. Harczoljunk állhatatosan a Krisztusért és az ő koronájáért, de a nagy német stratéga elve szerint „getrennt marschieren, vereint schlagen". * Fontos és értékes nyilatkozatot kaptunk azután dr. Benedek Sándor közig, bírótól, a dunamelléki ref. egyházkerület világi főjegyzőjétől is, a ki az egyházi törvényhozás időszerű feladataira vonatkozólag a következő érdekes jelentéseket tette: Egyházi közigazgatásunk egyik legidőszerűbb kérdése az 1914. évben összehívandó zsinat előkészítése. Erre vonatkozólag az egyetemes konvent már tavaszi gyűlésén 154. sz. a. hozott határozatával felhívta az egyházkerületeket, hogy a zsinat által tárgyalandó javaslataikat és tervezeteiket az 1913. év végóig a konvent elnökségéhez küldjék föl. Az egyházkerületek a felhívás után megválasztották előkészítő bizottságaikat. A jövő évi tavaszi és őszi egyházkerületi közgyűlések lesznek hivatva arra, hogy azt az előkészítő munkálatot elvégezzék. Általában azt tartom a zsinati törvényekről, hogy azokat tízévenkint változtatgatni sem nem szükséges, sem nem tanácsos. Jó törvényeket kell hozni s azokat állandósítani kell, hogy mintegy átmenjenek a vérbe s az azokhoz való ragaszkodás erős gyökeret verjen a szívekben. E nézetem mellett is azt iliszem, hogy mégis szükség van egyes változtatásokra s ezek között első sorban a lelkészválasztási törvény revíziójára. Ez a törvény sok panaszra ad okot. Sem nem liberális, sem nem czélszerű. Ha czélszerű volna, nem volna annyi felebbezés a lelkészi választások ellen s nem volna annyi fegyelmi ügy a választásokból kifolyólag. A választás tisztaságát föltétlenül megőrzendőnek tartom, de ezt, nézetem szerint, nem veszélyeztetné az, ha a pályázók elé nem húznánk olyan nagy kínai falat, s lehetővé tennők azt, hogy az egyházközség és a pályázók egymás kölcsönös megismerésére vezető kontaktusba jussanak. Ezzel kapcsolatosan a II. t.-cz. 38. §-át is világossá kell tenni s határozottan meg kell állapítani, hogy meg lehet-e hívni azt a lelkészt, a ki állomáshelyén még nem szolgált egy évet. Ebben a kérdésben a dunamelléki és a tiszántúli egyházkerületek bíróságai egymással ellentétes álláspontot foglalnak el. Ebben a kérdésben tehát meg kell teremteni a jogegységet. A jog egység az egyházi bíráskodásban is olyan eszmény, a minek elérése nemes ámbiczió, de a közigazság szempontjából kötelesség is. Ezért a zsinat feladatának tartom, hogy olyan esetre is provideáljon, midőn az autonóm egyházkerületi bíróságok ellenkező elvi álláspontra helyezkednek. Mindenesetre szükséges, hogy legyen olyan fórum, mely az ilyen kétféle igazságot teremtő eltéréseket megszüntetni alkalmas. A fegyelmi büntetéseknél szintén szükségesnek tartok egy nagyfontosságú kiegészítést. Az állami tisztviselőknek épen most tárgyalás alatt levő nyugydijtörvényében egy igen humánus intézkedés foglaltatik. Nevezetesen, ha valaki bűntény, vagy más súlyos beszámítás alá eső deliktum miatt hivatalától minden nyugdíj nélkül elbocsáttatott, ártatlan családja részére nyugdíjat engedélyezhet a minisztérium. Bizonyos, hogy egyházi életünkben ritkán fordul elő hasonló eset, de mégis azt hiszem, hogy azt a humánus jogalkotást a mi fegyelmi törvényünkbe is át kell venni. *