Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-01 / 48. szám

folytonos haladásról". És milyen helyzetben. „Megtelvén a Noé bárkájához hasonló hintó, írja úti naplójában, kettőnknek egy hátul eső kis "rekeszben jelöltek ülést. E hely annyira szűk volt, hogy lábainkat sem nyújthattuk ki; ülésünk pedig olly furcsa modor szerint volt készítve, hogy háttal az ajtónak kelle támaszkodnunk. Ha ez véletlenül kinyiilik: akkor mi kihullunk, anélkül, hogy valaki észrevenné. Most gondolám először, mily rosszul érezhetik magukat a vadállatok, midőn hasonló ketreczbe zárva helyről-helyre hurczolják őket."1 A mult század közepe táján a tehetősebb emberek is ugyancsak szenvedtek a hosszú utakon, századokkal azelőtt a szegénysorsú utas mit állott ki, a mig sok országon áthaladt, azt alig tudjuk elképzelni. Elhisszük, a mit Szepesi Csombor Márton, az egykori kassai, később varannói tanító mond, a ki bejárta Európa jókora részét. „Nagy szerencse bizonyára, írja, csak tíz mélyföldre való menésünk. Nagy vigyázatot kíván ötven-hatvan mélyföldön való bujdosásunk, de Istennek nagy kivályképpen való gondviselése száz-kétszáz mély földön való vándorlásunk." Mindezt pedig Szepesi Csombor Márton nem mint elméleti igazságot tárja elénk, hanem mint tapasztalásból megszűrt tényt. „Mit Ítéltek hozzá — így folytatja előadását — mennyivel nagyobb kegyességet mutatta meg a gondviselő Úr Isten én rajtam, ki az mint szorgalmatosan megszámláltam kilenczszázhatvanhat magyar mélyföldet mentem által."2 A kálvinista magyar diákok tettek ilyen, sőt egyesek helyivel-közzel (pl. Skarica Máté annak idején) talán még nagyobb utakat is és ezek az utazások szűkös anyagi helyzetüket is („res erat angusta domi") tekintetbevéve, derekas vállalkozó szellemről és edzett erőkről tesz tanúbizonyságot. Ki tudja mennyire befolyásolták e példák annak idején Körösi Csorna Sándort is. Bod Péter megtakarított és segélyképen nyert pénzével április hó 23-án indult el N.-Enyedről és augusztus hó 6-án ért Leydenbe, ez út tehát több mint száz napig tartott. Útja egyébként Nagykároly, Debreczen. Pest, Székesfehérváron át vezetett Bécsbe. Innen Linz, Passau, Strassburg, a Majna mellett Frankfurt, Kölnön át jutott el Leydenbe. Bod Péter, az immár 28—29 éves ifjú tanulni ment külföldre, gyűjteni. Megtanulni lehetőleg mindazt, a mivel majd életének többi napjaiban egyházának, hazájának hasznára lehet. Reá, mint a benyomások iránt érzékenyebb művelt ifjakra, bizonyára igen mély benyomást gyakorolt a művelt nyugat, annak alkotásai, hatalmas épületei, a melyek beszélnek rég mult századokról, régen elmúlt századoknak fenséges küzdelmeiről a szépért, az igazért. A történelem könyve csak akkor szól, ha kérdezzük, ha kutatunk benne, a századok hatalmas épületei, a melyeken ott van a sok-sok időnek nyoma, kérdezés, kutatás nélkül beszélnek, lebilincselnek, beszélnek elmúlt 1 Úti naplómból. Pest. 1853. 2 Szamota J. Régi magyar utazások. Nagy becskerek. 1892. idők gondolatairól, vágyairól, eszményi gondolkozásáról és erejéről. Strassburgon való átutazásakor bizonyosan megállott Bod Péter is a világhírű templomnak homlokzata előtt, mely olyan könnyű, olyan finom, mintha nem is márványból lenne. Minél közelebbről, minél figyelmesebben vizsgálja az ember az egyes részeket, annál jobban tetszik, leköt. Megállott Bod Péter is a remek épületnek hatalmas és mégis oly könnyed tornya előtt, a melyben finomság, gyöngédség és erő bámulatosan van összeolvadva. Hollandia csatornákkal behálózott mezőit, virágos kertjeit senki sem felejti el, aki egyszer látta. Városainak lomb és fák árnyékéban fekvő piaczai, utczáinak tisztasága, lakosainak szorgalma, szépsége még mindenkit megragadott. Szemere Bertalan pl. 1837 aug. 17-én a hatásnak közvetlenségével írja naplójába: „Hollandia egy saját jellemű ékes kis világ, kedves tünemény az utasnak, mert minden új egy élvet ád a léleknek".1 Nemcsak a mult század közepén volt ilyen, elbájolván az idegent. Szepesi Csombor Márton, aki szinte két évszázaddal azelőtt járt arra, lépten-nyomon megáll és csodálatának ad kifejezést, mondván: „paradisus terrestris". Bod Péter augusztus hó hatodik napján ért Leydenbe. Szepesi Csombort annakidején ugyancsak elragadta a híres városnak szépsége. „Nem hiszem én ég alatt, így szól a nagyvilágban sokat járó-kelő magyar, hogy ennél a természet kívánságára szebb város lehetne, mert situsa egy igen szép mezőben, noha ez is mind vízben tétetve fundamentumok, hallatlan szép népe, felette jó vizei, minden épülete felette szépek, egyik utszát alig ismerhet meg ember az másiktól, mert mivelhogy ennek is minden útszáján nagy teherhordó hajósviz vagyon, az vízmelléket. az egész városban kőrisfákkal ültették bó, az házakra pedig az szőlőtövéket felbocsátották, csak az ablakok tetszenek ki." Bod Péter lelkesedése szorgalomban olvadt fel; fegyelmezett gondolkozása, czéljai, a tudománynak szeretete egyaránt könyvei felé vonzotta. Lelkesítő példákban nem volt hiány. Még eleven emlékezetében volt a leydenieknek Van Till Salamon, a ki a tanári katedrán tudós tanító, egyebekben pedig az ifjúságnak melegszívű barátja volt, azok közül való volt, akik nem tanítottak hivatalból („Adolescentes maxima cura forit"). Nagy hatása lehetett a magyar theologusra Schultepp Albernek, a hírneves arabs tudósnak, a ki 1729-től fogva tanított a leydeni főiskolában mint a keleti nyelveknek előadója. 0 volt az első, a ki az arabs nyelvet a zsidónak megértésére nagyobb arányban bevonta. Könyvei arról az unalmat nem ismerő szorgalomról tesznek bizonyságot, mely tárgyát apró részletekig feldolgozza. (Egyik könyvét „lstitutiones ad fundamenta linguea Hebreae" Kolozsváron is kiadták 1743.) 1 Utazás külföldön. Pest 1845.