Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-13 / 41. szám

karta a fű. Egyébként maga Péter tájékoztat e tekintetben : „Égve égtem", mondja gyermekkorára visszatekintve, „a tudományért". Apai örökséget emlegettünk, nem is egyszer. Nem leltet szó nélkül hagyni az anyai örökséget sem, mert ez sem utolsó. Édes anyja, született Solyom Eufrozina asszony türelmes, nyájas teremtés volt és a mikor idők folyamán a hovatovább megizmosodó emberben e tulajdonságok összhangban kifejlődnek, önkénytelenül az anyára gondolunk. Csak a képzelet tud beszámolni arról, a mi a felsőcsernátoni lakóházban végbement addig, míg a cseperedő fiú nekiindulhatott Nagyenyednek (1724). Fontosabb ennél, hogy a gyerekember az akadályokat legyőzi és megy. Érdekes jelenség az ilyen kis ember ott az Enyed felé vezető úton (volt ilyen idők folyamán nem egy). Elénk szemei mintha a jövőbe néznének, néz bátran, érdeklődéssel. Gyarló ruhájában nem érzi a szükséget, egy kicsit arisztokrata, a jelen nem számit, a jövő pedig az övé. Mert a dolog lényegét tekintve, a vállalat nem is olyan koczkázatos. Hányan boldogultak már! Azt a nagy iskolát, a melyik ellen indul, meghódította minden tudományával már más is. Ki tudna arról méltóképen beszámolni, mijük volt századok folyamán az iskola a szegény magyar fiúknak, a kik mint Bod Péter „égve égtek" a tudományért? Nem épületek, a hol hivatalosan tudományokat „adtak elő" hivatalból és hidegen. Nem intézmények, a hol a gyermek ifjú egy szám volt a többi között, hanem gyülekező helyek, melyek az „alma mater* nevét méltóan viselték. Szó sincs róla, közelről tekintve a dolgot, annak falai között sem voltak a viszonyok rózsásak, de bizonyos, hogy azoknak levegőjét a szeretet hatotta át, áthatotta legalább is nagyobb mértékben, mint a modern iskolák levegőjét. Az ügyefogyott gyermekek ügyét nagy mértékben felfogta ott az az indulat, a mely magát az iskolát létrehozta, mert hiszen az egész keresztyéni érzület sugallta adományokból emelkedett. Bod Péter az új környezetben megerősbült, mert reménységének fundamentuma, hogy latinos szóval éljünk, reálisabb volt, mint otthon, a hol minden csak a csüggedést nevelte. Ráfeküdt itt is a szegénység, de meg tudott élni, mindenekfelett pedig tudott tanulni. Jóravalóságát, eszét is jobban tudták méltányolni. Tanítgatott. Idők folyamán pedig a kegyelem is segítséget nyújtott neki. A küszködő diákgyerek törődése részvétet kelt; az ablakok alatt kántáló Luther Márton annak idején szánalomra bírta a könyörületes szíveket és a jelenség azelőtt is, azután is sokszor ismétlődött századokon át. Ki tudná megmondani, hány derék embernek útjából távolították el gyermekkorában részvevő kezek az akadályokat, a melyek őt megakaszthatták volna. Bod Péternek is küldött a Gondviselés segítséget. Egy tisztes matróna: özvegy Horváth Istvánné fogta fel az apátlan árvának ügyét. Úgy látszik, Bod Péter ezek daczára is unta a nincsetlen állapotot, mert igaz ugyan, hogy mint maga is kiemeli, a gondokat ellensúlyozta valami, nevezetesen „a tudomány szomja nyomorúságait elbírhatókká" tette, mégis utat-módot keres helyzetének javítására. Kemény eszközhöz nyúlt. Tanítóságot vállalt. Úgy tett, mint a ki az árok elől visszafordul, de csak azért, hogy nekifutamodva, annál biztosabban át ugorhassa azt. Pénzt és erőt akart gyűjteni a további küzdelemre. Három teljes évet töltött Felső-Bányán, hogy aztán folytathassa ott, a hol elhagyta. Visszajött. Az időveszteség nem aggasztotta, elhatározása szilárdabb volt, mint valaha: czélirányosan dolgozni! Most dolgai már jobban haladtak előre, elvégezte a theológiát, viselt intézeti hivatalt (a könyvtár gondozója). Egyszerre megragadta valami. Lampe-Ember ismeretes munkája került a kezébe. Nem az a fontos, hogy egészen belemerült a munkába s hogy a közlött adatokat a maga módján gondosan kiegészítette, más ragadja meg a figyelmét, a mi később is elkíséri mindvégig. Gőthéről mondják, hogy nem tudott nyugodni, ha figyelmét valami megragadta. Nyugalma csak akkor állott helyre, ha azt, a mi elfoglalta, valami formában papírra vetette. Mintha valami tehertől szabadult volna meg. Valami ilyes történik Bod Péterrel is. Erősen foglalkoztatja, a mit olvasott, gyűjtött. Mennyire megtisztult általa ! Hite szilárdabb, öntudatosabb. Miért ne tudná azt, a mit ő tud, ezer, tízezer, százezer ? A gondolat nyugodni nem hagyja és nem hagyja egészen addig, a míg meg nem születik első munkája: a „Kősziklán épült ház ostroma". Pruzsinszky Pál. BELFÖLD. A Kálvin-Szövetség 1911—1912. évi működése. Legkiemelkedőbb pont Szövetségünk ez évi életében a Presbyteri Világszövetségnek 1911. szeptember 20. és 21-én lefolyt magyarországi gyűlése. Nem kell külön ismertetnem a gyűlések lefolyását, hiszen arról hivatott beszámolót nyujtottunk . a Szövetség kiadásában megjelent, alapító és rendes tagjainknak ez évi illetményként megküldött „A Presbyteri Világszövetség Magyarországi Gyűléseinek Emlékkönyvé"-ben. Csak röviden mutatok reá e gyűlések fontosságára, melyek előkészítését, szervezését, rendezését az Egyetemes Ref. Konvent a Kálvin-Szövetségre bízta. Az Emlékkönyvben megállapított eredmények igazolják a külföldi résztvevők nesztora, Mathews dr. világszövetségi titkár fogadalmának beváltását: „Mi mindannyian, kik itt jártunk, Magyarország követei és misszionáriusai lettünk szerte e világon!" E gyűlések rendezésével, azt hiszem, nemcsak egyházunknak, de hazánknak is hasznos szolgálatot tettünk éppen az általánosan ismeretes külföldi ellenséges áramlatok, a nemzetiségi aknamunkák, a Scotus Viatorok rosszhiszemű állításaival szemben. ígéretet nyertünk külföldi, ittjárt testvéreinktől, hogy Skócziában ós Angliában újabb alapítványi helyeket biztosítanak magyar ifjak részére. Vájjon nem volna-e ideje a külföld annyi nemes áldozatkészségével szemben nekünk is egy-egy külföldi ifjúnak