Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-06 / 40. szám

kitagadottságunk miatt olyan erős, a mely súlyos volt akkor is, a mikor a koaliczió idején kormányhatalomhoz jutott, de súlyos most is a pénznek, a fénynek, a magas összeköttetéseknek tüntetően provokativ birtokában. Csak erkölcsi tartalmától irtóztatóan megfosztott egyházpolitikában képzelhető el a lehetősége annak, hogy a fizetésrendezés bizonyos oldalakról csak az állami tulajdonra vágyakozó kath. autonómia chance-ainak biztosítására használtatik fel, holott a kath. autonómia kérdésének becsületes rendezése az 1848. évi XX. t.-cz. egész komplekszumának együttes megoldását föltételezi. Fájdalom, hogy az 1848. évi XX. t.-cz. végrehajtására irányuló igényeinek számszerű meghatározása még mindig a részletes számadatok beszerzéséhez szükséges űrlapok feletti tépelődés stádiumában van. Ép ilyen sajnálatos az is, hogy a fizetésrendezés mikéntjére nézve egyházi hatóságainkat az 3848: XX. t.-cz. világos rendelkezése ellenére nem kérdezték meg, mintha csak titokban kellene honorálni a magyar államnak azt az értékelhetetlen szolgálatot, a mit ref. egyházunk a nemzeti lét fenmaradása érdekében a történelem nyilvános kiáltó bizonysága szerint teljesített és teljesít. így történhetik meg, hogy Őfelsége a király által szentesitett egyházi törvényünk vonatkozó szakasza holt pont marad s a korpótlékos rendszer kizárólagos alkalmazása végeredményében 600 koronával károsítja meg a ref. lelkészi kart, nem is említve, hogy a mostani 1600 és az E. T.-ben biztosított 2400 kor. alapfizetés között levő 800 korona különbözethez korpótlék alapján csak tíz évi szolgálat után jutunk. Az előbb említett 600 korona különbözetet, ha másként nem lehet, családi pótlék czímén kell követelnünk, család- és nemzetfentartó nemes, de nehéz hivatásunk honorálásaképen. Nagyobb eredményre mutathatunk a Kálvineum lelkész-árvaház kérdésénél. Úgy látszik, hogy a magyar társadalom a maga politikai és felekezeti tagozottságában is érzékenyebb, méltánylóbb és igazságosabb irántunk, mint az állam, a melynek pedig a priori volna erkölcsi kötelessége eléje sietni a teljesítés inicziativájával minden igazi szükségnek és a méltánylás koronájával minden igazi érdemnek. Mi igyekeztünk megtenni mindent, a mihez az Isten erőt és időt adott. S igyekeztünk talán felettébb is, mint a hogy gyarló, emberi erőnk kímélésének legelemibb követelményei engedték volna. Legyen hála a magyar társadalomnak, legyen magas patrónusunknak, közöttük első sorban Degenfeld József és Tisza István grófoknak, legyen mindenek felett Istennek, hogy igyekezetünk nem volt hiábavaló. Előttünk reményteljes jövendő kapuja nyílik. A reménységek valóra is válnak, ha erre az áldásra kötelességünk teljesítésével, buzgóságunk felfokozásával, egymás szeretósével és megbecsülésével, lelkipásztori méltóságunk megőrzésével méltóknak bizonyítjuk magunkat. Baltazár Dezső dr. A Kálvin-Szövetség hivatása. (A Kálvin-Szövetség 1912. október 1-ón tartott III. rendes közgyűlésén előadott titkári jelentésből.) A mikor négy évvel ezelőtt egy a pünkösti lélektől vezérelt kis csoport kálvinista megalakította ezt a szövetséget, abban a meggyőződésben volt, mint Pál apostol, mikor így ír: „Az evangéliumot hirdetnem nem dicsőség énnekem, mert szükség kényszerít engem." (I. Kor. IX. 16.) Nekünk sem dicsőség, ha a Kálvin-Szövetségben és ez által egyházunk javára munkálkodni igyekeztünk s ha tevékenységünket már is el nem tagadható sikerek koronázták, mert nekünk is kellett tennünk! Szakítani kellett végre passzivitásba merült kálvinizmussal, a mi egyenes ellentéte annak és magának a keresztyénségnek, a mely passzivitás a hitetlenség, a vallástalanság s a közöny útvesztőjébe vezetett, úgy hogy a leggyökösebb kálvinista egyéneket és családokat kezdte az egoizmus világnézete felé terelni. Ez az önző és individuális világfelfogás kezdte ki a kálvinizmust is, mint annyi más eszményt, holott az anyagias világfelfogás épen Kálvin alapeszméjétől, az önmegtagadástól a legtávolabb áll s ezért történt az, hogy a kálvinista élet alapprinczipiumának s a kálvinizmusnak gerinczét képező, nagy alkotásokra képes altruista világnézetet ez a materialista világnézet már-már döntő liarczra hívta ki. Igen, mert megszoktuk a napilapok átlagos gyarló szellemi táplálékát, az ezek egy részében kolportált s a modernizmus köpönyegébe burkolt dekadens irányzatot, megszoktuk, hogy mindenben és mindenütt a politika s az ezzel járó opportunizmus és gerincztelenség áll homloktérben, megszoktuk az egyéni előretörtetés minden káros kinövését s a „hiúság nagyon sokaknak többe kerül, mint az éhség és szomjúság", megszoktuk az egyházi életben a hallgatást s az élő és cselekvő hit helyett — keleti származásunktól is terhelten — tétlenül nézzük, mint csapnak fel fejünk felett a „szabadgondolkozás" jelszavába burkolózó modern libertinizmus s a rosszul értelmezett szocziálizmus hullámai, türjük, hogy brosürák, egyes napilapok, különféle egyesülések és organizmusok a keresztyén hit s élet alapjait ingassák meg. Pedig nagyon helyesen jegyzi meg egyik kiváló magyar szocziális író (S. J. S- „Szocziális problémák" czímű czikksorozatában), hogy „az altruizmus nem egyéb, mint tiszta erény, erkölcs és jogosság, mert az emberi egyetemes szükséglet mindenkire nézve kivétel nélkül igazságos és helyes s nincs benne sehol semmi ellentmondás, csak tiszta örökös harmónia". Fenségesebb és tisztább harmónia pedig sehol sincs másban, mint a Krisztusban és az ő evangéliámában. Ennek az evangéliumnak igazságát aztán az életbe átvinni s az életben a harmóniát létesíteni, csak cselekvéssel lehet, mert minden beszédnek bizonysága és kritériuma: a tett. Jézus körüljárt és jót tett mindenekkel. Ő az élet iránytűje! Evangéliuma épen azért fenséges és „örökéletnek beszéde", mert a krisztusi élet