Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-08 / 36. szám

kötetben, melyet nemsokára mint harmadik fog követni Lefranc tollából egy beható kritikai tanulmány Kálvinról és művéről. Már e két első kötet bevezetésében azonban Lefranc alaposan és a tárgy kimerítő tudásával tájékoztat az „Institutió" keletkezéséről, Kálvin czéljáról, a mikor az először 1586-ban latinul megjelent munkát 1541-ben francziául is közrebocsátotta. Összehasonlítja aztán az 1541-iki franezia kiadás szövegét az 1560-dikival, s megjelöli Kálvin helyét a renesszánsz intellektuális mozgalmának fejlődésében, valamint a franezia néppróza története szempontjából. Mindebben annyi tanulságos és új vonást halmoz fel Abel Lefranc, hogy lehetetlen, hogy a nagy reformátor emlékének minden tisztelőjét ne érdekelje Kálvin irodalomtörténeti jelentőségének ez a kritikai megállapítása. Mikor Kálvin fáradságot vett magának arra, hogy saját latin fogalmazását francziára ültesse át, ezzel tanításai népszerűsítésének ügyét kívánta szolgálni. Szükségesnek vélte, hogy a nagy tömeg, a köznép nyelvén szólaljon meg. E lépésnek merészségét azonban csak az ítélheti meg helyesen, a ki elgondolja, hogy eddig még a protestánsoknál is a theológia és mórul kérdései a latin nyelv kivételes körébe voltak utalva. Igaz, hogy a reformáczió kedvezett már kezdettől fogva a biblia köznapi nyelvekre való fordításának, -de valójában ezúttal először történt, liogy a franezia prózának oly súlyos tárggyal, oly elvont eszmék és tömör dialektika visszaadásának feladatával kellett megbirkóznia, a mi Kálvinnak tökéletesen sikerült. Mert — mondta Abel Lefranc — mindeddig nem volta „Keresztyén Insti tutiéval" összehasonlítható irodalmi alkotás; másfelől pedig a XVII. század második feléig kell lejönnünk Pascalig és Bossuetig, hogy azt a komoly, erősen és logikusan fegyverzett irodalmi prózát, azt az eleven és kifejező nyelvezetet találjuk meg a vallási és erkölcsfilozófia legmagasabb kérdései szolgálatába állítva, mint Kálvinnál. Kálviné a dicsőség, hogy a franezia ékesenszólást megteremtette. Igaz, hogy Kálvin előtt már Rabelais is rajta hagyta mesteri ujja nyomait a franezia prózán. Rabelais első két könyve megelőzte az „Insti tuti ót", de Rabelais nyelve, bármilyen tartalmas és bölcselő is helyenkint, egészen más irodalmi zsánert képvisel, mint Kálviné. E két hatalmas egyéniségben úgyszólván a reneszszánsz és a reformáczió antagonizmusa nyer megtestesülést, vagyis a keresztyén hit és a pogány, világi szellem közötti ellentét. Nem kell itt természetesen az ókor irodalma feltámasztására gondolnunk, mint megkülönböztető vonásra. Ennek kultuszát mindkét táborban egyformán ápolták a reformált theológusok, mint a Collége de Franc8 professzorai. Kálvin és Béza Tódor egyaránt nagy humanisták voltak. De Kálvin hamar észrevette a szellemi mozgalomról, hogy az a görög és latin tanulmányok föltámasztásának jelszava alatt Francziaország humanistáit nemcsak az antik világ művészete, hanem annak gondolkozása felé ragadja. Némelyek Platót kommentálták és magyarázták s megalapították a platónikusok iskoláját. Mások a stoikusok mellé álltak vagy a pyrrhomizmust támogatták. A keresztyén dogmák ellen intézett legmerészebb szatíra, a „Cymbalum mundi" megjelenés előtt nyugtalanította már Kálvint a „Pantagruel és Gargantua" olvasása. Mert nem tagadhatja senki, hogy az „Abbaye de Tereme"-ben nincs semmi hely az egyház számára. Az elpogányosodás e veszedelme a platonizálók, stoikusok, epikureusok és luezianisták serege ellen kél fel a franezia „Institutió", harezra szólítva a pogány eszmekor ellen s megmutatva az ellentétet a keresztyénség és az akkori filozófia szelleme között. Sajnos, Kálvin „ In stitu ti ójának" hazájában kevés hatása volt. Nem sokat térített meg a franezia humanisták közül. Halála előtt fájdalommal és lemondással kellett látnia Kálvinnak, úgy az irodalomban, mint a művészetben az abszolút pogányság, a szépség ég természetesség vallása mind nagyobb elharapózását. Csak tizenhat évvel halála után látott napvilágot az a könyv, Montaigne „Essais"-i, mely a világi szellem fölszabadulását jelentette a rabság alól, s mely attól fogva a becsületes emberek breviariuma lett. E könyv analizáló szelleme, lelkünk belsőjét világító tendencziája, bár minden ítéletünket az ész kritériuma alá helyezi, mégis a keresztyénség tudósaitól kölcsönzi módszerét. De a „Keresztyén Institutió"-nak Francziaországban elért kevés sikere azért miben sem csökkenti annak históriai érdekességét, sem Kálvin érdemét, hogy a század indifferens közönyével szemben a keresztyén meggyőződés társadalmi értékének adott kifejezést. Olvassuk csak el e tárgyban Kálvinnak I. Ferenczhez intézett ékesszavú epistoláját, az „Institutió" előljáró beszédét. Úgy a latin, mint a franezia „Institutió" eredeti kiadásai ma már felettébb ritkák, a mit könnyű megértenünk, ha a párisi parlament tilalmára gondolunk. Üldözőbe vették a betiltott könyvet, feltalálható példányait elégették, úgy hogy az 1541-diki első franezia kiadásból ma már csak öt példány ismeretes. Mi több, ezt az „editio principe"-et, az egyetlent, mely igazán eredetinek nevezhető, sohasem nyomatták újra. A napjainkban ismert szöveg az 1560-diki kiadás szövege, a negyediké, mely Kálvin életében jelent meg. Vájjon mi ennek értéke? Alapos kritikával vizsgálta ezt a kérdést újabban Oustave Lanson, a ki kimutatta, hogy az 1560-diki kiadás szövege nem bír hitelességgel, mert majdnem fele nem Kálvin kezéből származik és hogy a szövegbe számos ellenmondás csúszott be, minek folytán Lanson e kiadást irodalmi szempontból sokkal értéktelenebbnek tartja az elsőnél. De Lefranc mindezeken túl számot ad arról is, hogy mi ennek a tulajdonképeni oka. Kálvin ugyanis az 1559-iki latin kiadást akarta követni. De hogy gyorsabban haladjon a dolog, csak a hét első fejezet és az 1559-ben betoldott többi passzus lediktálására szorítkozott; a hátralevő részt a régi fordítás szerint hagyta meg. Innen a titkárjai, revizorai részérői elkövetett vaskos tévedések.