Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-08 / 36. szám

de valószínűleg leginkább anyagi okok miatt napról napra élesebben foglal állást a saját egyháza és egyházának papsága ellen. És ha ez csak valami reformmozgalom lenne s az egyházi élet üdvös átalakítását czélozná, még értékelnünk is lehetne az ilyen idealizmusból folyó törekvéseket. De a dolog nem így áll s itt az ideje, hogy végre nyíltan beszéljünk ezekről a kérdésekről is. A magyar ref. tanítóság egy része, s ha jól sejtjük nagyobbik része nem reformokat akar, hanem egyszerűen el akar szakadni az egyháztól. Ez a puszta tényállás. A Tanítók Lapja örömmel propagálja az államosítást és a barcsi ref. egyházmegye tanítósága például már nyilt harczot hirdet a papság ellen, úgy hogy az egyházmegye • esperese Patay Károly is kénytelen volt a tiszteletbeli elnökségről lemondani. Ugyanennek a tanítóegyesületnek elnöke pedig június 12-én beszédet mondott, a melyben a papság elleni gyűlölet s burkolt atheizmus volt az alaphang. És így végtelen sorozatát indíthatnánk meg nemcsak az egyház s papság ellen való izgatás példáinak, hanem az egyházról, vallásról, Istenről szóló czinikus s lekicsinylő nézetek egész seregének, a melyek mind azt bizonyítják, hogy ennek a tanítóságnak egy jó része nyíltan vagy titokban vagy öntudatlanul már régen odaszegődött a radikálisok táborába, a kiknek programmjában nemcsak az iskolák államosítása, hanem mindenféle vallásos nevelés és egyház ellen való küzdelem is fel van véve. Rá kellett mutatnunk erre a vigasztalan képre, hiszen a tanítóság dolgának elhanyagolása a mi legnagyobb veszedelmünk s egyházi gyengeségünknek is egyik legfőbb forrása. Mert igaz ugyan, hogy a népoktatás ügyét nem hanyagoltuk el, de a népoktatókat igen! Épen azért ne gondolja senki, hogy mi a tanítóság bajait, jogos igényeit s követeléseit nem ismerjük és nem méltányoljuk. Sőt valljuk azt, hogy a tanítóság, még sokkal inkább, mint a papság, a lehető legkétségbeejtőbb anyagi helyzetben volt, sőt a legtöbb helyen még mindig van is s ez a díjazás nem fér össze annak az óriási fontosságú kulturmunkának méltóságával, a melyet a tanítóság végez. És a mi református egyházunk mérhetetlen mulasztást követett el akkor, a mikor az egész tanítóképzés, főleg tanítónevelés és a tanítói fizetések ügyét nem igyekezett bármilyen áldozatok árán is már évtizedekkel előbb rendezni és fejleszteni. Azt azonban sohasem fogjuk elismerni, hogy viszont azért, mert a tanítóság ilyen helyzetben van, joga legyen a saját egyházát gyengíteni, papjait pedig támadni, sőt vallást és Istent is kigúnyolni. Mert az Istenben való hit, a keresztyénség vallási erejének nagysága vagy kicsinysége nem függ a szegénységtől s a Krisztus evangéliuma nem a gazdagok vagy jófizetésűek privilégiuma ; sőt különös mértékben teszi képessé az emberi lelket arra is, hogy szegényen is gazdaggá legyen. Ha tehát a tanítóság szelleme ennyire ellene fordult az egyháznak, nincs remény arra sem, hogy az bármilyen felemelt fizetés mellett is megváltozik. A tanítói állás hallatlan anyagi nyomorúságának azonban van egy szomorú következménye is és meglehet, hogy épen ez az egyház büntetése azért, mert mindezt oly hosszú időn keresztül megfelelően nem rendezte. És ez az, hogy mint a nagykőrösi tanítóképző intézet igazgatója is mondja, évről évre nagyon selejtes elem jön erre a pályára. A gyenge kilátások senkit sem vonzanak s így azt mondhatjuk, hogy néha az élet, de mindenesetre az iskolák hajótöröttjei igen gyakran azok, a kik erre a pályára lépnek. Nézzük csak meg a nagykőrösi tanítóképző értesítőjét évről évre. Valóban rettentő az a kép, mely elénk tárul. Nem egyszer már interpellácziók is hangzottak el ez ügyben, mert hiszen némely évben a növendékek fele is megbukik s alig van egy két jeles vagy jó tanuló. De még ez sem a legnagyobb baj. Sőt helyes dolog, hogy a tanári kar oly szigorral selejtez az ilyen siralmas seregben. Hanem veszedelmesebb már az a közszellem, mely épen ennek az intézetnek növendékei között él, vagy kifejlődik egy-egy iskolai éven belül. Valóságos szellemi anarchia melyről az ember magánúton néha értesül s igazán jó ízlés dolga, hogy erről itt bővebben ne beszéljünk. Most pedig képzeljük el, hogy ilyen szellemben indul neki az az ifjú az életnek. Vájjon micsoda reménységeket fűzhet az ilyenekhez az egyház, milyen munkatársakat talál bennük a papság? Mindez azonban nem akar vádaskodás lenni a nagykőrösi tanárok ellen. Hisz maga az igazgató itt szomorúan ismeri el, hogy internátus hiányában alig van módjukban az ifjúság erkölcsi életére felügyelni. Az utólagos megtorló intézkedéseknek pedig nincs sok értékük. Elérkezett tehát az ideje annak, hogy a tanár- és papképzés reformálása után, bármilyen anyagi áldozatok árán is megteremtsék az egyes egyházkerületek, a határozottan református irányú, modern tanítóképzést, vagy még inkább nevelést. E végből két nagy dologra van szükség: az egyik az, hogy a tanító-növendékek mindenütt lehetőleg internátusokban neveltessenek és a mi fő, szigorú, komoly református szellemben. Mert csak így van remény arra, hogy az a sok elégséges tanuló lassanként kifejlődik és megerősödik és , a mi a legfőbb, érzületben is megváltozik. Mert a míg ezt a református öntudatot, ezt a vallásos érzületet nem tudjuk az ifjúságban felébreszteni, addig kárba veszett kiadás minden pénz, a mit felekezeti iskolára fordítunk. V.<:; De még sokkal fontosabb dolog, szerintünk, annak a biztosítása, hogy tanítóképző intézeteinkbe megfelelő anyag is kerüljön. Mert nagy hiba volt, hogy eddig ezzel sem törődtünk, hanem hagytuk intézeteinket a maguk sorsára és a kiket az élet véletlenül odasodort, azokat felvettük, a növendék,szerzésnek egyéb módjaival pedig nem gondoltunk. Ezzel szemben a mi szerény véleményünk az, hogy ha kell, bizonyos anyagi segítséggel is, árvaházaink jól nevelt, komoly?

szorgalmas, vallásos fiúanyagát első sorban is a tanítói pályára kell terelnünk! És a jó tanulókat is. Legyen már vége annak