Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-08 / 36. szám

Ha majd a népek milliói nem csupán testi, földi kenyérért fáradnak, hanem keresik és elfogadják ama mennyei kenyeret is, melyet Isten Krisztusban adott e világnak — melyért csak egy emberrel, önmagaddal kell harczolnod, ha Krisztus lelkével önmagadat meg- és legyőzöd, — hogy mindenben Ő uralkodjék, akkor nem lesznek győzők és legyőzöttek, akkor mindenki érezni és vallani fogja: testvérek vagyunk, az égi Atyának gyermekei, kik egyben fáradnak, egy czélt ismernek: betölteni az Ő akaratát, s ez lesz minden léleknek éltető, üdvötadó eledele. „Uram, adjad nekünk mindenkor e kenyeret!" K. 8. Református iskolapolitika. II. Lapunk mult heti számában kifejtettük, hogy a református felekezeti iskoláknak csak akkor van létjogosultságuk s csak akkor hozzák meg a rájuk fordított óriási költségek erkölcsi kamatait, ha még többet nyújtanak, mint a mennyit az állami iskolák s megadják azt, a mit azok megadni sohasem képesek, t. i. a református keresztyén élet- és világfelfogást, tehát ebben a határozott színnel és jelleggel bíró szellemben nevelik az iíjúságot. Ezzel kapcsolatban azonban annak a megállapítására is kényszerültünk, hogy a mai magyar református tanintézetek szelleme általában véve nem igen felel meg ezeknek a követelményeknek és még ha pedagógiai szempontból elsőrendűek is, szellemükben legtöbbször nem sokban különböznek a velük egyenrangú állami intézetektől, legfeljebb csak abban, hogy a klerikális íz hiányzik belőlük, viszont azonban e helyett igen gyakran a kálvinizmus szabadságának ürügye alatt, a modern destruktív radikalizmus képviselői húzzák meg magukat egy-egy reformátusnak czímzett tanintézet falai között. Itt az ideje, hogy református iskolapolitikánk gyengeségének tárgyalásakor, egyszer már leplezetlenül szóljunk iskoláink tanárainak s tanítóinak szelleméről is. Mert, hogy a református szellemnek az a határozott tiszta bélyege, ma már annyira elhomályosult a magyar református intelligenczia és nép homlokán, annak az egyházi élet egyetemes elerőtlenedésén belől jórészben az iskolák az okai és pedig azért, mert a tanárok és tanítók ma már legfeljebb csak pedagógusok, de a legtöbbször nem hívő reformátusok is egyszersmind. És ha ennek az okát keressük, a circulus vitiosusból sehogy sem tudunk kivergődni. Mert ha azt kérdezzük, hogy miért nem tudnak az iskolák komoly református szellemben nevelni, ezt a feleletet nyerjük : azért, mert a gyermekek már hazulról sem hoznak magukkal semmit. És miért nem hoznak magukkal hazulról semmit? Azért, mert szüleik és környezetük is teljes vallási színtelenségben és közönyben nevelődtek. Hogy azonban ennek különösen a középiskolákra vonatkozólag nem tisztán az iskolák okai és hogy vannak tiszteletreméltó kivételek is, még egyszer hangsúlyozzuk. Másrészről azonban azt a történelmi tényt sem szabad elhallgatnunk, hogy mindez a középiskolákban nem volt így addig, a míg azok tanárai között nagyobb számmal voltak a theológiát |végzett paptanárok is képviselve. És szinte végzetes szerencsétlenségünk, hogy immár évtizedek óta csakis az állami egyetemekről kell venni tanárainkat, a kikkel szemben aztán igazán csak a véletlenre vagyunk utalva. Pályázatot hirdetünk s megválasztjuk őket; ha aztán véletlenül maradt bennünk valami református szellem, jó; ha nem, arra sem szólunk semmit. Nálunk ugyanis ezt nevezik szabadságiak. Pusztuljon a köz, de éljen az egyén háborítatlanul tekintet nélkül arra, hogy milyen ártalmára van amannak. Épen azért üdvözölte szinte egyértelmű örömmel az egész magyar református közvélemény azt a hírt, hogy a debreczeni egyetem mellett református tanárképző is fog felállíttatni s Dóczi Imre jövőbe látó lelke nem hiába nevezte ezt megbecsülhetetlen nyereségnek egyházunkra nézve. De hagyjuk is a középiskolákat, ezeknek ügye, úgy látszik el fog indulni egy jobb jövő felé. És ha egy-egy iskolában még többen vannak is a szabadgondolkodók egyház és vallásellenes fajtájából, mégis az önállóan működő vallástanárok áldásdús munkája már sok helyen meglátszik és ellensúlyozza, ott a hol szükséges, a vallási közöny és czinizmus kitöréseit. Örvendetes a javulás legalább egyes kerületekben a lelkészképzés s a theológusok szellemében beállott változás terén is és- szerény keretekben már tagadhatatlanul megkezdődött az a nagyszerű munka, mely, ha keriiletenkint talán részben más és más módszerrel is, de megindította azt a nagyszabású proczesszust, mely Isten kegyelmével majd egykor, néhány nemzedék iszonyú erőfeszítése árán, a magyar református egyház renészanszához fog vezetni. Csak.egy terület van még, a mely teljesen puszta, sivár és kietlen, a mely végtelen szomorúságunkra és végtelen nagy veszedelmünkre a teljes felbomlás képét mutatja s ez a magyar református tanítóság közszelleme és az egyházhoz való viszonya. És ha középiskolai tanáraink némplyikének vallásellenessége vagy egyház iránti közönyösségével szemben, az egyént felmentve, hajlandók vagyunk majdnem mindent annak rovására írni, hogy nincs tanárképzőnk, tehát nem csoda, ha az állami iskolák semleges szellemét szívták magukba, nem mondhatjuk ezt a tanítókról, a kiket, a mi saját felekezeti képzőinkben mi nevelünk, a saját tanterveink szerint képezünk ki arra, hogy egyházi munkások legyenek, tehát hogy az egyházzal szoros kapcsolatban, annak az érdekeiért munkálkodva, töltsék be hivatásukat. És erre a munkára mi nem úgy kényszerítettük őket. Hisz önként ajánlkoztak az egyház szolgálatára s önként vállalkoztak arra, hogy nem állami, hanem felekezeti iskolában azokért az ideálokért fognak küzdeni, a melyeket a református egyház tűzött ki magának. A kinek tehát ez nem tetszik, akadály nélkül kiléphet abból a szolgálatból, melyet önként vállalt magára. És most mit látunk? Azt, hogy a tanítóság sokféle,