Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-28 / 30. szám
melynek becse annál nagyobb, minél tisztábban és közvetlenebbül buzog a lélek mélységeiből. És ez az út annál biztosabban elvezet a szeretet lehető megismeréséhez, mert hiszen a saját, lelki világunk tüneményeiről lévén szó, azokat közvetlenül, a magunk átélése által tapasztalhatjuk meg. A mit magunk érzünk, arról ismeretünk, ha homályos is, de sokkal közvetlenebb s a tárgyi valóságnak megfelelőbb. Tehát kísérjük a továbbiakban eredetének legtermészetesebb pályáján: a lélektan mezején a szeretetet! Legelőször hasonlítsuk össze más, hasonló lelki tüneményekkel. A szeretet több, mint a rokonérzelem, melyet mások érzelmeinek látása kelt bennünk. A rokonérzelem csak pislogó mécses, a szeretet melegítő, fényes napsugár. A rokonszenv még kevésbbé közelíti meg a szeretet lényegét, mert amaz külső okokból származva, esetleges, legtöbbször indokolatlan érzelem, a szeretet pedig mély, bensőséges indokokból fakad, tiszta mélységekből buzog a forrása s a fényes magasságba tiszta czélokért tör. Az igazság érzelme más természetű, mert a szeretet sokszor átható meleggel világít ott is, a hol az igazság érzelme már kialudt. A szép érzelmét csak a kellemes tárgyak és dolgok keltik fel, a szeretet pedig a rút birodalmában is érezteti varázsos erejét. Az erkölcsi érzelem csupán a jó, okos és czélszerű cselekvés kísérője, a szeretet pedig a bűnök éjszakájában is ott virraszt. A vallásos érzelem Isten fenséges alkotásai előtt hódol meg, a szeretet azonban elálmélkodik a hangyák rajának csendes munkáján is. A hit fölemel a rögök fölé, a szeretet védelmez, hogy a göröngyökben meg ne ütközzünk. A reménység eszmények után lendít, a szeretet feléleszti a kihűlt reményeket. íme mindenütt egy paránya, egy része a szeretetnek, de a maga egészében sehol sem található a szeretet, a mint az életnek is ezer meg ezer tüneménye, jelensége van, melyek mindegyike áttekinthető egy pillantással, de magát az életet emberi pillantás át nem hathatja soha. Van, a ki azt mondja, hogy a szeretet lényegében nem más, mint öröm. Úgyde mi az öröm? A felelet rá az, hogy „oly kellemes érzelem, melyet bizonyos személyek vagy tárgyak támasztanak bennünk". Én ezt a meghatározást nem tudom elfogadni, vagy legalább is nagyon egyoldalúnak és keveset mondónak tartom. Hiszen ha a szeretet lényege az öröm volna, úgy csak örvendező emberek tudnának szeretni! Pedig mit látunk? Azt, hogy az örvendező emberek kevésbbé fogékonyak a szeretetre. Igaz, hogy a váratlanul jött túlságos nagy öröm egy pillanatra olyan erőt vesz az emberen, hogy az öröm nyomán támadó boldogság érzetében át akarná ölelni az egész világot. Azonban tudjuk, hogy ez a iátszólagos nagy szeretet csak a túlhevített érzelem öntudatlan megnyilvánulása, a melyben igen jelentékeny tényező az önzés, a mely a maga örömét közölni akarja az egész világgal. A szeretet, ha örvendez is, mindenkor szerény s a midőn másokkal megosztván magát, részekre oszlik, csupán azért teszi, hogy boldogságának szelid sugarai másokra is ragyogjanak. A ki csupán akkor szeret, midőn öröme van, nem szeret igazán s a szeretetnek az öröm semmivel sem nagyobb tulajdonsága, mint a fájdalom. Ha igaz a költő szava, hogy „fájdalom a boldogságnak egyik alkatrésze", úgy a szeretet lényegéül sem szabad egyedül az örömöt elfogadnunk! Óh, mennyivel nagyobbak, vonzóbbak, fenségesebbek a szenvedő szeretet tényei! A szenvedések, csapások és csalódások alatt megtört ember szíve nem fogékonyabb-e a szeretetre, mint az örömre gerjedt szív, mely a maga örömének rabjává akarja tenni az egész világot? S mikor fenségesebb az emberi szeretet, mint akkor, mikor könnyeket hullat, mikor vigasztal, embertársa fájdalmának felét a maga részére foglalja le, vagy midőn elhunyt szerelmeseinek sírhalmán hálás kegyelettel őrködik az emlékezet által! Oh én a szenvedő szeretet tényeiben látom az élet törvényének megnyilatkozásait, a mint Krisztus is szenvedő szívének szeretete által váltotta meg az embervilágot ! De nézzük a szeretetet néhány feltűnőbb óletnyilvánulásában. Ott van mindjárt a szülök szeretete gyermekeik iránt. Az ember lelkét átható összes érzelmek között a leghatalmasabb ez. Ebben csakugyan az élet törvényévé dicsőül a szeretet. Látszólag ugyanabból a forrásból fakad a gyermekek szeretete szülőik iránt, azonban lényegében is, nyilvánításában is a két érzelem feltűnő módon különbözik egymástól. A szülő szeretete a felmagasztosult érzelem, a gyermek szeretete a gyakorlati élet motívumaitól áthatott érzelem. A szülő szeretete ösztönszerű, természettől való, melyet táplál az a tudat, hogy nemcsak faját, hanem önmagát, a saját egyéniségét tartja fenn utódjában, ez pedig minden érzések között a leghatalmasabb. A gyermek szeretetében sok van a megszokásból és érdekből, a melyet megnemesít a hála érzete, de nem erősít a fajfentartás ösztönében nyilatkozó hatalmas érzés. A gyermek táplálóját, felnevelőjét, jóltevőjét szereti és tiszteli szülőiben, a szülő önmagának megismétlődését, óleténekjczélját, küzdelmeinek eszményét látja gyermekeiben. Ily óriási különbség az inditékok erejében, érthetővé teszi a két érzelem különbözőségét. Csak gondoljunk az anyai szeretet csodával határos nagy erejére, mely a bitófa alatt sem tagadja meg gyermekét s gondoljunk a hálátlan gyermekek légiót tevő számára, a kik nemcsak bántó szóval, hanem gyilkoló fegyverrel is támadnak szüleik ellen. Ki vonná kétségbe, hogy a szülők szeretetében csakugyan mint az élet törvénye nyilvánul meg a szeretet, a mely Istentől van és Isteni czélok szolgálatára van rendelve? Az élet törvényeképen nyilvánul meg a szeretet, midőn az élet, a faj fentartására csodálatos erővel vonzza a különböző nemeket, mint nemi szeretet vagy szerelem. A szerelem nem más, mint az illúzió ereje által élesztett fajfentartási ösztön, faji szeretet, melyet az örök teremtés munkájában tevékeny alkotó erő hivott