Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-14 / 28. szám

házilag' kezelt pótléka. Meg az a kifelé liberális protestántizmus, mely befelé hithű, helyesebben hitvalláshoz hű egészen a konfesszionálizmusig. Ennél csak az rosszabb, hogy sokan a régi hitvallásokkal együtt a protestáns hithűséget is elvetették és az ünnepi szónoki frázisgyártás ponyvájáig szállították alá. Gazdasági erőkbe és bajokba való belemeriilés, közigazgatási bürokratizmus, theológiai szundikálás után theológiai jelszavak értelmetlen kiabálása és a maga kicsinyességébe beletemetkező magyar protestántizmus fejlődött ezek nyomán. Az egyház belső építése, a belső misszió tökéletesen elvolt hanyagolva, sőt teljesen ismeretlen volt. A kik be akarták hozni, az ismeretlen dolog iránt még ellenszenvet is keltettek. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni azt is, hogy nemcsak magával az üggyel, hanem részint módszeres, részint személyes fogyatkozásaikkal keltették ezt. Elég az hozzá, hogy az utolsó emberöltő telve van a belső misszió lelkes barátainak keserves erőfeszítéseivel és a belső missziónak más részről való megvetésével. Most aztán mint új dolgot fedezik fel s nyakig esnének bele, a nélkül, hogy igazi mivoltát ismernék. Egy párt sajátítja ki magának, holott az egész protestáns keresztyénség életfeladata! Mindennek az oka a magyar protestántizmus legnagyobb gyengesége: a vallási elerőtlenedés, a hitélet dekadencziája, sőt dekrisztianizácziója. Épen ezért legégetőbb feladatunk a magyar protestántizmus rekrisztianizácziója ! V. J. TÁRCZA. Az új protestáns egyházi művészet. (Folytatás és vége.) Ezek a kívánalmak sehol sem érvényesülnek oly tisztán, mint az újon épült berlini franczia templomban, March Ottó művében. Itt mindent megtalálunk. A szószék központi elhelyezését, a szószékfal nyugodtságát, a mögötte fekvő s oldalról világított ének- és orgonaemelvénnyel, a gyülekezeti hely egységét, melyet még különösen kidomborít a hatalmasan emelkedő boltozat. Míg annyi más protestáns templom egy szenteltvíztartóval tökéletesen megfelelővé volna tehető a róm. kath. kultusz czéljaira is: addig itt a protestáns karakter oly szembeszökő, hogy az egész alkotás mintaképéül szolgálhat egy evangélikus istenházának. Mert a protestáns istentisztelet nem egy Praxiteles, Rafael vagy Dürer művészetét igényli, hanem egy Ézsaiás és Luther gyújtó szentbeszédét, a hol a vallás a sákramentumok és szimbólumok külső formáiból áll, ott természeténél fogva támaszkodhatik a képzőművészetekre, ott ez nem hat zavarólag. De a protestáns istentiszteletnél nem esztétikai hangulatokról, nem is tantételek igazságairól van szó, hanem arról, hogy a bennünk szendergő isteni lélek fölébredjen, kibontsa szárnyait s magával ragadjon a fölöttünk levő láthatatlan világba. És ez, bármint fejezzük is ki, tökéletes ellentéte a képzőművészet rendeltetésének, mely szemlélődésünket elfordítja bensőnktől s a külső érzéki világ jelenségeire tereli át. Azért a képzőművészet eleme teljesen idegen a protestáns egyházi kultusztól. Ha van művészet, mely az evangéliumi istentiszteletnél szembe jöhet, az legfeljebb a zene szabadabb és elvontabb szellemi élvezete, egy Bach Sebestyén művészete lehet, mint a szó művészetével rokon, tiszta érzelmi momentumon nyugvó művészet. Ámde ebben rejlik épen a művészi térkiképzés fő nehézsége is. Az a keret, a melybe ezek a belső képek beállítandók, komoly, nyugodt és ünnepélyes kell hogy legyen, melyben úgy szólva lelkünk pihegése is tisztán hallható és mindamellett oly zárt, hogy még egy Kant vagy Fichte szellemétől áthatott prófétai beszéd se veszszen el benne. Ez azonban csak úgy érhető el, ha a tér józanságát és egyszerűségét állítjuk fel mindenekfölötti követelmény gyanánt. Szépen méltatja a tér és a szónoki forma szoros benső viszonyát Wilarnowitz-Möllendorff görög irodalomtörténete, midőn Nazianzi Gergely prédikáló művészetét így jellemzi. „Gergelynek egy-egy ünnepi, karácsonyi vagy húsvéti szentbeszéde után úgy érezhette magát a hallgató, mint valami korybanta- felavatott. A szónoknak, még mielőtt kezdi, eláll a lélegzete. Az interjekczió a legfontosabb beszédrész, a fölkiáltás a túlnyomó mondatfűzés ... A finálé, ha lehet, még felülmúlja a bevezetés extázisát . . . Egy tarka mozaikból épült bizanczi templom aranytól villogó kupolája alatt, a melyben a pislogó olajlámpák tömjénfelhőkre vetik világukat, ez a páthosz ép oly tökéletesen helyén van, mint Periklesz nyugodt, tisztaeszűségének ethosza a meztelen Pnyxon Athén szabad ege alatt." A modern prédikátorság azonban sem nem gregoriánus, sem nem perikleszi, ellenben szintén megköveteli a maga karakterének megfelelő tért, s ez ép oly kevéssé lehet a meztelen fórum, mint a tarka bizanczi templom. Ujabban ismét mind ostromlóbban emelkednek hangok, melyek azt követelik, hogy nyissuk meg a protestáns templomok kapuit is a művészetnek. Az evangéliumi egyház eddig ép érzékkel tudta távol tartani magát úgy a dekoratív festészet, mint a szobrász és képíró magasabb művészete csábjaitól. Most azonban újra a templom művészete lett a jelszó s a protestáns egyház, a helyett, hogy istentisztelete két alapformáját, a prédikácziós istentiszteletet s a zenei, a liturgiái istentiszteletet stílszerű művészettel igyekeznék kifejleszteni magából, a művészetnek vél szolgálni azzal, ha egy-egy oltárképet beszerez vagy egy-két apostol szobrát helyezi el a kórusban vagy a portálén. Ugyanaz a jelenség ez, mint a minek a profán építészetben vagyunk tanúi mintegy félszázad óta. A magát könnyű jólétre felküzdött polgárság elkezdette bérházait palotamódra rendezni be, nagy szárnyajtókkal és gipszornamentumokkal, termeit valóságos kastélytermekké ala-