Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-07 / 27. szám

pedig a református templomban, melyet a „liberális" Szabolcska készséggel engedett át nekik. Sőt többet is tett, az unitárius esperessel együtt még úrvaesorát is osztott, végül pedig, valószínűleg csupa liberalizmusból, ő maga is megúrvacsorázott unitárius módra. Ehhez a hírhez debreezeni laptársunk ezt a feltűnő és tőle épen nem várt megjegyzést fűzi: „Azt gondoljuk, ez az úr­vacsorában való segédkezés és részvétel bátran elmarad­hatott volna." Ezt gondoljuk mi is; azonban ez a mi elveinkből logikusabban következik. Maga ez az eset azonban minden jelentéktelensége mellett is rávilágít arra, hogy milyen gyümölcsei vannak a helytelenül magyarázott és alkalmazott liberálizmusnak és felekezeti türelmességnek. Mert igaz ugyan, hogy a költők rend­szerint nem nagyon szeretik a dogmatikát, de annyit mégis tudniok kell, hogy köztünk és az unitáriusok kö­zött mélyreható eltérések vannak, a melyeket nem lehet csak oly könnyen negligálni és róluk tudomást nem venni. Mert hisz ha azt mondjuk, hogy nincsenek többé dogmák vagy „félre a dogmákkal!", ezzel együtt azt is mondjuk, hogy az egyes istentiszteleti cselekvények,, nek sincs belső lelki tartalma és jelentősége. Ugy látszik, Szabolcska is ezen az alapon áll. És ha igen, akkor igazán egész nyugodtan űrvacsorázhatna (ha megenged­nék neki) egy róm. kath. misén is, hisz az a hamis liberalizmus, mely őt idáig vitte, viheti még tovább is egy lépéssel. Mert ha minden külsőség csak formaság és semmi belső jelentősége ós értéke nincs, akkor egészen nyugodtan végezhetnek minden felekezet papjai mindent egymás templomában. Csak azt nem értjük, hogy mi szükség van rá, hogyan fejlődik ki, hol marad ily körül­mények között az az erőt jelentő, régi református öntudat? Ugyan hogyan erősödhetik meg, az a hívekben, ha látják, hogy a papjuknak is minden olyan mindegy. Bizony, bizony szomorú ferdesége az ilyen gondolkozás a mi református társadalmunknak. Papjaink egy része pedig azt hiszi, hogy ez az igazi liberálizmus. Pedig épen olyan ez, mintha úgy akarná valaki a szomszédja iránt való barátságát kimutatni, hogy a mikor az meg­látogatja Őt, nem csak hellyel kínálná meg, hanem mind­járt a saját ruhájába és fehérneműjébe is felöltöztetné őt, sőt csupa szeretetből még gyermekeinek nevelését, sőt családja életének irányítását is reábízná. És valamint ez csak karrikaturája a barátságnak, épen úgy a Sza­bolcska-féle cselekedet is csak fattvóhajtása az igazi szabadelvűség és az egymás munkáját megbecsülni tudó felekezeti türelemnek. Felemlítettük ezt az esetet, mert kicsiny ugyan, de érdekes jelensége annak a szellemi irányzatnak, mely a magyar ref. papság egy részét rabul ejtette s a teljes elszíntelenedéshez vezető káros gyümöl­cseit csak ezután fogja majd még megteremni igazán. TÁRCZA. Az új protestáns egyházi művészet. Még csak ebben az évben érte meg a budapesti Deák-téri evangelikus templom alapításának százéves évfordulóját s már fővárosunk rohamos építkezései és szabályozási tervei új és nagy feladatok elé állítják mind­két protestáns felekezetet a jövővel szemben, hogy Buda­pest világvárosi fejlődéséhez méltó új hajlékot teremtsen egyházának. Ebben a nagy feladatban nemcsak a finan­cziális megoldás nehézségei állanak előtérben, de talán ép oly fontos a művészeti megoldás kérdése is, mert az, a mit protestáns egyházi művészetnek nevezünk, min­denütt a világon kiforratlan átmeneti stádiumban van s újabb törekvéseit, a protestáns monumentális építőművé­szet legutóbbi jelesebb alkotásaiban megnyilatkozó szel­lemet érdekesen és találóan világítja meg épen most a németek kiváló műértő egyházi férfi a, Gustav Franck is. Franck szerint a protestáns monumentális építőművé­szét fejlődésében fordulópontot jelez az 1845. év, a mikor Hamburgban a közvélemény elős/.ör erőszakolta ki az akkor épülő evangélikus templomnál a góthikus stíl választását, daczára a szakkörök ellenkező nézetének. A történeti stílok iránt fölébredt napsugár első diadala volt ez, szemben a filozófiai és raczionális gondolkodás­móddal, mely egységes világnézletre törekedett, s ebben a törekvésében a góthikus stílban látta az egyház ko­molyságának és fönségének legszebb szimbólumát. Ma már persze más szemekkel nézzük a góth művészetet s furcsáljuk a középkor iránt megnyilvánuló szellemi kultusz sok olyan alkotását, a milyet akkor a góthika neve alá foglaltak. Öntött vastornyok a vasöntődékből, készen ki­került ablakok s több ily allotriák csak azt mutatták, hogy akkor még nem tudták egészen beleélni magukat a régi formák megértésébe, megelégedtek azoknak lélek nélküli reprodukálásával. Hogy ma már megint szabadab­ban kezdenek bánni a stílus elemeivel az egyházi építő­művészek s igyekeznek legalább saját nyelvükön beszélni, arra ékesen szóló példa legújabban a boroszlói Luther­templom terve, daczára annak, hogy költségvetési tekin­tetekből lehetőleg korlátozni voltak kénytelenek itt is a tömegeket s többek közt egy monumentális torony­építményről is le kellett mondani. De a nagy fedélfelü­letek a körülfekvő bérházak körfalaival erőteljes ellentétet mutatnak itt s lerontják azt a balhiedelmet, mintha a templomnak, hogy érvényesüljön, teljesen szabadon kel­lene állania; ellenkezőleg, valami meghitt vonást kölcsö­nöznek az egész architektúrái műnek. Azonban nem ebben áll a protestáns egyházi épít­kezés tulajdonképeni nagy haladása, hanem abban, hogy a neves műtörténész Ourlitt már húsz évvel ezelőtt a barokkról írt történeti munkájában rámutatott arra, hogy az evangélikus egyházi építkezésnek a XVII—XVIII. szá­zadban oly érdekes története volt, melynek hagyományait érdemes fenntartani.

Next

/
Oldalképek
Tartalom