Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-23 / 25. szám

BELFÖLD. Legsürgősebb belmissziói feladataink. Nem tartom szükségesnek, hogy a midőn legsürgősebb belmissziói feladatainkról akarok néhány szót szólani, a belmissziót, mint valami új dolgot kezdeném fejtegetni és annak szükségét és fontosságát, mint valami eddig ismeretlent, igyekeznék felfedezni. Hiszen évtizedek óta foglalkozunk elméletileg a belmisszióval. Egyházi lapjaink és értékes folyóiratunk hasábjain az utóbbi évtizedekben sok tanulságos czikk jelent meg e tárgyról, és bár szó sem lehet arról, hogy talán felesleges bőség is mutatkoznék e téren, bizonyos az, hogy nálunk — ellentétben a külföldi nagy egyházakkal — az elmélet megelőzte a gyakorlatot, és ha csak annyit tettünk volna is eddig, mint a mennyire útmutatást és buzdítást nyertünk, szépen előrehaladtunk volna a keresztyén szeretet e munkáiban. De mi az oka annak, liogy nálunk a beífflísszíó olyan igen nagy lassúsággal halad előre és mindezideig nagyobb tért hódítani és így nagyobbszerű eredményeket felmutatni nem tudott? Szerény véleményem szerint hátramaradásunk okainak tisztázása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az egész ügy a jövőben életre kelhessen. És én magam is, midőn e nagyfontosságú dologban szót emelek, ugy érzem, hogy legelőszőr erre a kérdésre kell feleletet adnom : mi hát az oka, hogy a szeretettel közénk kalauzolt vendég még mindig csak idegen és vendég maradt, köztünk melegszívű, lelkes, egyházunkat és szent vallásunkat őszinte hévvel szerető magyarok közt I ? Mert igaz;

hogy még mindig csak idegén ós vendég, de otthonra alig talált. Nagy jelentőségűnek tartom e kérdést, mely a belmisszió eddigi mostoha sorsának okait keresi. Őszintén mondhatom, hogy komolyan és sokat gondolkoztam és vizsgálódtam felette, hiszen — mint említém is — a mult megértése bizonyára nagy befolyással van a jövő kifejlődésére is. És ép ezért nem vagyok hajlandó megelégedni semmiféle egyoldalú megfejtéssel. Eddig pedig leginkább csak ilyet hallottunk. A lelkészi kar közönye, gyengesége, idegenkedése volt odaállítva leginkább az ügy lassú előmenetelének fő-fő-okozójakép. Hát nincs is abban semmi megszégyenítő reánk nézve, ha gyarlóságunkat elismerjük. Hiszen a mi prédikálásunk egyik alapigazsága az, hogy „az alázatosság megjobbulásunk kezdete". Illő hozzánk, hogy magunk merítsünk legelőször az erények ama forrásából, a melyre másokat hívogatunk. Hiszem is, hogy nincs a mi lelkészi karunkban senki sem, a ki ha „csendes lélekkel tekinthet is vissza futására", töredelmesen el ne ismerje: „Haszontalan szolga vagyok, mert a mit kellett cselekednem, azt cselekedtem" és ezen felül is .,akaratom vagyon a jóra, de hogy azt elvégezzem, nem tehetem", mert „nem hogy immár elértem volna a czélt, vagy, hogy immár tökéletes volnék, hanem igyekezem" ... De bár minden dolgunkban szent kötelességünk ez az alázatosság, esendő voltunk megismerése, bár a kötelességet, akármilyen keserű kenyér legyen is az, itt sem vethetjük el magunktól; bár nem titkolhatjuk el és nincs is szándékunkban tagadni, hogy a lelkészi karnak is megvannak mulasztásai ezen a téren, hogy nem karoltuk fel az eszmét azzal az odaadó lelkesedéssel és buzgósággal, mint a mellyel kellett volna — az igazság, az ügy érdekében még sem fogadhatjuk el, hogy ez a bizonyos alappal bíró vád feltett kérdésünkre kielégítő felelet volna. Más dolgokra is kell tekintenünk. Csak épen érintem az ügy anyagi oldalát. A belinissziő — csaknem minden alakjában — anyagi áldozatokat is kíván. Még egy-egy egészen egyszerű összejövetel tartása is bizonyos anyagi hozzájárulást is igényel. A mi egyházunk épen az utóbbi évtizedekben — köztudomás szerint — anyagilag legválságosabb korszakát élte át. A hivek áldozatkészségét a megdrágult viszonyok és a fejlődő élet követelései folytán az egyházközségek fenntartása, a mindennapi szükségek fedezése a végsőig megfeszítette. Azok az áldozatok, a miket évszázadokon át, de kivált az utóbbi évtizedekben egyfelől az anyagias világnézet, másfelől a lét mindig nehezebb és nyomasztóbb harczának ostromában a mi kis magyar gyülekezeteink az Úr oltárára hoztak, méltó helyet biztosítanak magyarországi református egyházunknak a legelőkelőbb nemzetek testvéregyházai mellett. Hogy ebben a súlyos helyzetben új munkákat kezdeni a legtöbb helyen nem volt mivel — nem kell bizonyítani. És hogy azok, a kiknek még az ilynemű áldozatokban is elől kellene járni, az egyház szolgái ezeknek a hiányoknak pótlására alig tehettek valamit, arról szintén felesleges beszélnem. Hiszen ma is, a mikor egyházaink terhén végre-valahára könnyítve van, lelkészeink tekintélyes része a jelen súlya és a jövő bizonytalansága alatt roskadozik. De ha azt mondottam is, hogy idevágó irodalmunk nem is olyan szegény, mégis rá kell mutatnom a beimisszió megerősödésének egy olyan nagy akadályára is, a mi némileg ellentétben látszik állani előbbi szavaimmal. Rá kell mutatnom arra, hogy az eszmék ezen a téren nálunk még mindig nem tisztultak és nem fejlődtek ki. De ez a folyamat nem is mehet végbe csupán irodalmi úton. És csakugyan épen ilyen czélra a belső építés munkáinak előmozdítására, irányítására szervezték egyházmegyéink és kerületeink az úgynevezett értekezleteket. Igen, de ezeket az értekezleteket keletkezésük után mindjárt lefoglalták azok a nagy kérdések, a mik megoldást csak az imént nyertek, mint pl. nyugdíjintézetünk, adózásunk reformja, törvénykönyvünk átalalakítása és az egyház külső építésének egész sereg nagy dolgai, a melyekből még a mának és a közel jövőnek is jórész maradt fenn. így történt azután, hogy a mint egészen jogos a panasz, összejöveteleink alkalmával kimerítettek bennünket az adminisztratív kérdések hosszas tárgyalásai és