Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-23 / 25. szám

mások is, főként ismét a szabadkőművesek, szabadgondolkodók és szocziáldemokraták. Az következik-e ebből, hogy nekünk protestánsoknak oda kell államink az ő oldalukra, kezünkbe vennünk a karcznak mindama fegyvereit, a melyeket ők forgatnak és küzdenünk velük egész addig a határig, a hol ők a végczélt kijelölték? Következnék, illetve annak kellene következnie, hogy mi álljunk az ő élükre, ha a czél összeesnék azzal a czéllal, a mely Krisztus tanításaiban elébünk tűzetett s ha a küzdelem fegyverei azonosak volnának az evangéliumi arzenál fegyvereivel. De összeesik-e a czél, azonosak-e a fegyverek? Alig mondhatja ezt valaki, a ki nyitott szemekkel néz s a ki látja, hogy e magokat liberálisoknak valló társadalmi és állami irányzatok sok esetben nemcsak a haza és a hazafiság fogalmait utasítják az elavult dolgok lomtárába, hanem ki akarják fordítani a társadalom és állam történeti fundamentumait is és szélső árnyalataikkal egyenesen az anarkia szolgálatába szegődnek. S ha ez így van, pedig így van, akkor mégis csak kérdésbe jöhet, hogy az evangéliumi protestantizmusnak, csak azért, mert ezek az irányzatok liberálisoknak nevezik magukat, küzdőtársként oldalukon kell-e állania! De, nehogy félreél tessem, ismét hangsúlyoznom kell valamit. Azt, hogy épen nem vagyok ellensége a szabadkőművességnek, szabadgondolkodásnak és szocziáldemokrácziának. Jogosultnak tartom mind a hármat s elismerem, hogy már eddig is sokat tettek, mind a lelkiismeret, mind az ember szabaddátételére s a társadalmi nyomor enyhítésére, s hiszem, hogy sokat fognak tenni ezután is, főként ha a harcz hevében szem elől nem tévesztik a jogos czélokat. A mikor tehát fentebb mégis komolyan mérlegelendőnek ítéltem azt, hogy a protestantizmus támogatóit vagy ellenségeit lássa-e bennük, e társadalmi és állami törekvéseket nem ideális konczepcziójukban, hanem gyakorlati czélkitüzésükben és küzdelmük folytatott módjában tekintettem. Itt láttam és látom azt, hogy az ideál és a konkrét dolog nagyon különbözhetnek és különböznek is egymástól, úgyannyira, hogy bár az ideált magunkévá tehetnők, de a konkrét dolog vissza kell hogy tartson bennünket a feltétel nélkül való csatlakozástól. Vissza, mert mi, evangéliumi protestánsok, küzdünk a lelkiismeret szabadságáért, de nem azért, hogy a lelkeket a hitetlenségbe, hanem a tiszta evangéliumi hithez vezéreljük: küzdünk a polgári szabadságért, jogokért s állam és társadalom jobblétéért, de nem küzdhetünk azért, hogy kiirtsuk a szivekből a haza fogalmát, annak szeretetét s destruáljuk a társadalom és állam amaz alapjait, a melyek az Isten igéje által szentesíttettek, vagy a melyeket az emberiség és nemzetünk fejlődéstörténete mint kipróbált és megbecsülésre érdemes fundamentumokat kiépített. S azután még egyet ne felejtsünk. S ha ezt nem felejtjük, akkor a tudomány, a szabadkőművesség, szabadgondolkodás és szoczialdemokráczia szélsőségeit is leszerelhetjük s veszedelmeiket elháríthatjuk. Es ez az, hogy az evangéliumi protestantizmusnak nem az a hivatása, hogy azt keresse: kinek, minek a zászlaja alá álljon kiizdőtársként, — hanem saját magának kell magasra emelnie az evangéliumi liberalizmus zászlaját, magának kell arra felírnia a Krisztus tanításai alapján a jelszavakat s magának kell magát a vezérségre méltónak bizonyítania! Akkor az ő zászlaja lesz a vezéri zászló és ő neki lesz joga megszabni azt, hogy az ajánlkozó segédcsapatok közül melyeket és mily feltételek mellett fogadja táborába! Hamar István. KRÓNIKA. A belmisszió. A tiszáninneni ref. egyházkerület tartalmas és kimerítő püspöki jelentésében sok érdekes dolgot találhat az olvasó. Elvi kijelentések és a gyakorlati élet tanulságai foglalnak ott egymás mellett helyet. így például szükségesnek tartja a jelentés is a belmisszió felkarolását. De ugyanakkor elítéli azokat a beteges irányzatokat, a melyeket a pietizmus bő köpenyege alá szoktak korunk kritikusai összefoglalni. Mi csodálkozva olvasunk az ilyen „beteges" mozgalmakról. Hát csakugyan vannak ilyenek? Úgy látszik, igen, mert itt is, ott is megzendülnek néha az egyházi lapokban a „beteges" és hasonló jelzők. Másrészről pedig folyton halljuk, hogy ezzel szemben erőteljes belmisszióra volna szükségünk. Ennek az „egészséges", magyar kedély szülte belmissziónak azonban mindezideig még nyomát sem látjuk. Miért nem csinálják meg tehát azok, a kik a meglevő belmissziói szellemmel nincsenek megelégedve ? Hiszen szabad a verseny ezen a téren is! Bizonyára nagy lenne az öröm az egész országban, ha a különböző belmissziói irányok vállvetve igyekeznének a magyar reformátusságot meghódítani. Ennek a buzgóságnak nyomait azonban mi még nem igen látjuk (csak a „betegesek" dolgoznak még eddig), sőt a tiszáninneni egyházkerület theológiájának tanárai hivatalosan is állást foglaltak a belmisszió ellen; ugyanakkor pedig felhangzik a püspöki jelentésből a panasz, hogy terjed a baptizmus és ellene védekezni kell. Igen, terjed — és ez azt bizonyítja, hogy nagy ott a lelkek szomjúsága, a hol a nép idegen pásztorok után indul, mert azoknál kénytelen keresni azt, a mit a saját egyházában már, úgy látszik, nem talál. De hát hogyan, a tiszáninneni egyházkerület papsága csak teljesíti a kötelességét ? Erre a kérdésre felel meg a püspöki jelentés legszomorúbb