Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-16 / 24. szám

könnyű lesz; sőt ezt az általános keretet módunkban áll a tőlünk telhető leggazdagabb tartalommal kitölteni, mely által sok visszás helyzet előállásának, sok visszaélésnek vehetnők elejét. Ilyen volna többek között az egyházi hatóságok némi ingerentiájának biztosítása. A szabadválasztás jogát ugyanis egyáltalában nem korlátozná az, hogy az összes pályázók közül szavazásra bocsátandó, tehát próba-szónoklásra meghívandó három vagy több egyénhez az esperes kijelölhessen még egyet, a kit az egyház presbitériuma szintén meghív egy vasárnapi próba-szónoklatra. Míg ezáltal egyrészről a gyülekezet szabad választási joga nem korlátoztatnék, másrészről mód nyújtatnék ezzel a választóknak arra, hogy megismerjenek esetleg egy oly érdemes egyént, a ki figyelmüket ajelölésnél kikerülte. Meg kellene e mellett adni a gyülekezetnek azt a jogot is, hogy a pályázókon kivüí jelöljön s próbaszónoklatra meghívjon oly egyéneket is, a kik nem pályáztak s ily módon a pályázat s meghívás útján történő lelkészválasztást is egybe lehetne olvasztani. Természetes dolog, hogy a pályázók nem egyedül, hanem az esperes, vagy ennek képviseletében egy tanácsbiró társaságában jelenhetnének csak meg a próbaszónoklatra, a ki felügyelne arra, hogy a templomon kívül kortes czélból sem látogatások, sem magánbeszélgetések ne történjenek. ily rézletes intézkedésekre bő forrásul kínálkoznak a külföldi prot. s a hazai ág. hitv. ev. egyháznak gyakorlatilag jól bevált lelkészválasztási szabályrendeletei. Én a magam részéről még azt is megkívánnám, illetve megengedném, hogy a jelölt a bemutatkozás alkalmával tartott szónoklatát, a presbitérium által megjelölt példányszámban kinyomatva, a választó közönség rendelkezésére bocsássa. Ezzel elérnénk azt, hogy a bemutatkozás alkalmával ne csak a hangnak s termetnek legyenek előnyei, hanem a tudásnak s tehetségnek is, s a gyülekezet'észre vehesse, ha esetleg az aranytálczán férges almával kínálják. De viszont észrevehesse az arany almát, ha fatányéron nyújtják is. Azt hiszem, ez volna a legjobb intézkedés arra nézve, hogy a bemutatkozó lelkész ne a grammofon szerepét töltse be a megüresedett katedrán, hanem a maga szellemi fegyverzetével jelenjék meg választói előtt s beszédének saját neve alatt való kinyomatása által a kritikát is kihívja maga ellen. Ezek azonban — ismétlem — csak részletkérdések, de mindenesetre érdemesek arra, hogy annak idején a zsinati atyák — ha a választó egyházközségben a bemutatkozás elvét általánosságban elfogadják — megfontolás tárgyává tegyék ezen részleteket is. Egy századdal ezelőtt történt, hogy egy angol miniszter, falusi birtokán sétálgatva, egy öreg özvegy asszonnyal ereszkedett beszélgetésbe, miközben a levélhordó egy levelet kézbesített az asszonynak Ausztráliából Az asszony megnézegette jól a borítékot s visszaadta a postásnak azzal, hogy nem fogadja el. Mikor a levélhordó visszament a levéllel, a miniszter megtudta az asszonytól, hogy a levél a fiától jött, ki Ausztráliában él s a kivel úgy állapodtak meg, hogy ha egy jelet tesz kivül a borítékra, akkor az azt jelenti, hogy belül levél van, tehát az anyja váltsa ki. Ha pedig a borítékon nincs semmi jel, akkor ne váltsa ki a levelet, mert nincs benne egy betű sem s csak azt jelenti, hogy fia él s nincs semmi baja. (Megjegyzendő, hogy akkor még a czímzett fizette meg a portót és pedig nagyon drágán. Egy levél belföldről is 1—2 shillingre, külföldről pedig :/v fontra is rúgott.) A miniszter hazafelé menet elgondolkozott az eseten, hogy íme az egyszerű emberek is milyen furfanggal játszák ki a törvényt. De az is eszébe ötlött, hogy hátha nem is egyedül az emberekben van a hiba, hanem a törvényben is. Itt pl. a postai szállítás rendkívüli magas díjszabásában. S végre is arra a megállapodásra jutott, hogy a hol az emberek kifognak a törvényen, ott nem jó az a törvény s nem mindig szigorítani kell, hanem esetleg enyhíteni. így született meg a íillérespósta eszméje, mely azóta meghódította a világot. Fiat applicatio ! A tapasztalás azt mutatja, hogy az E. T. II. t.-cz. 20. §-ának az az intézkedése, mely a pályázónak s a választóknak megismerkedését oly szigorúan megnehezíti, sok esetben arra csábítja az érdekelteket, hogy furfanggal éljenek. Ne csak az embereket hibáztassuk tehát, — hibás lehet a törvény is! Ágoston Sándor. ISKOLAÜGY. Utazás az iskola körül. Iskolai fegyelem. (Folytatás és vége.) A tanítási órákon mindebből legtöbbször semmit sem sejtünk. A míg szemtől szemben nem vagyunk egymással, sikerül az önfegyelmezés roncsaival leplezgetni a lelki csonka-bénaságokat s csak egy-egy tekintet, vállvonás, szemköriili gyűrű, ideges ráiigatózás, idején kivül átfutó mosoly, vagy állandó szórakozottság, nagyot eső hanyatlás stb. sejteti velünk a változást, a testi-lelki kór felléptét. De olyan sok a gyermek, annyi a teendő, olyan kevés az óra, hogyan tudnánk belelátni a vesékbe, hogy tudnók megfigyelni és összeírni, nyilvántartani az egyéni jegyeket? Különben sem törődik vele senki. Jön az ellenőrzés: a drill pár óra alatt előkészíti, s az újszerűség, általános meghatottság és az a kárörvendő, mozzanatokat is élesen figyelő kíváncsiság, mely a tanár czenzurájának teszi őket mennyei élvezőivé, arra a kis negyed-, vagy félórára olyan mintaszerűvé teszi őket, hogy gyönyörűség. Ha még a tanár is megreszkiroz apró kis csalafintaságokat, mint a csupa jeles gyermekek feleltetése, előző órai leczke tudakolása, vagy a tanú nélküli tanításokon bevett rendes szokástól mozdulatban, hang-