Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-02 / 22. szám

útján Leányfaluból Pócsmegyerre átszállította, hogy kivigyük a temetőbe május 10-én, azon a meleg, szép vasárnapi délutánon. Szép temetés volt. Azért volt szép, mert igaz volt, az ő egyéniségéhez, életéhez hasonló ós méltó. A ki ott volt azon a temetésen, azt mind a lelke húzta oda. És voltak elegen. De még milyen soknak kellett távol maradnia, a kit a szíve oda húzott! Kedves fái között, künn a kertjében állottuk körül koporsóját búcsúszóra. Öreg volt már nagyon, pályáját ő már egészen megfutotta, s mégis oly fájó volt megválni tőle; nem maradt itt szem szárazon. Mélyen megindító volt a sírnál az, mikor felhangzott a theológusok karának éneke : Nincs már szívem félelmére, nézni sírom fenekére", s aztán a koporsó leereszkedett; Vámossy Mihály elment örökre erről a földről 85 esztendő után. Méretekben, vonalakban szinte szédítően nagy az a pálya, a mit megfutott. De minden emberi pályának értéket csak súlya, tartalma ad. Hosszú életet élni gazdagon, gondtalanul, vígan és tétlenül: lehet élvezetes is ideig-óráig, de hogy haszontalan és mindenesetre csömörrel végződő élet az ilyen, az feltétlenül bizonyos. Ám rövid is lehet az élet, de mégis lehet gazdag, századokra, vagy évezredekre is nyomot hagyó, felségesen szép. Jól esik, hogy Vámossy Mihályt mint a szép élet egyik példaképét láthatjuk magunk előtt. Összesen 52 esztendőt töltött a nevelés szolgálatában. Egy emberi életnek is elég. Negyvennyolcz esztendeig szolgálta a budapesti református főgimnáziumot, s ez időből 30 évig volt ezen intézet igazgatója. Oly jól esik, hogy az ő személyében mintegy megmagasztosulva láttuk a nehéz, küzdelmes, de gyönyörű tanári pályát. Jól ráczáfolt a felkapott példaszóra: „Quem dii oderunt, praeceptorem fecerunt ..." Ő életével tett tanúságot róla, hogy a tanári pálya nem robot, hanem felséges hivatás. „A kiket az Úr elhívott, azokat meg is igazította s a kiket megigazított, azokat meg is dicsőítette ..." Bizony nekünk, nevelésre hivatott embereknek, mindig eszünkbe juthat Vámossy Mihály, valahányszor türelmünket kell próbára tennünk. Ő 48 évig viselte a nehéz, de gyönyörűséges igát, s mikor 70 éves korában megvált intézetétől, frissen, ép lélekkel, egészséges szívvel, mosolyogva távozott innen. Nem fásult el, nem lett embergyűlölő. Harmonikus lélek volt s az is maradt. Különösen három jellemvonás az, a mi kínálkozvakínálkozik ez alkalommal a felemlítésre, hogy hosszú, áldásos munkájának, sikerének titkát világosabban láthassuk. Az első: puritán becsületessége, tiszta jelleme. Tulaj donképen természetes dolog s bizony abéczéje minden családi, társadalmi és állami rendnek s előhaladásnak az emberek között a reájuk bízott dolgokban való hűség, tisztalelkűség, a magával az emberi élettel járó felelősségérzetből fakadó jóság. S mégis — bizony nem örvendetes dolog — mindig kalapot kell emelnünk s megkülönböztető tisztelettel kell megállanunk az igazi, a szó nemes értelmében vett karakterek előtt. Vámossy Mihály ilyen volt. Viselte ő is azokat a keserűségeket és örömeket, a melyek együtt járnak azzal a ténnyel, hogy az igazi karakteres ember jelleme szikla, a melybe a gonoszok beleütődnek, de a jók, a segítségre szorulók bizton kiköthetnek rajta. A második jellemvonása: a fáradhatatlan munkásság. Oh nem a mindennapi kötelességek jól-rosszul való elvégzése, nem az órák kitöltése, hanem a lélek szerint való munka volt az ő eleme. Jól tudta, hogy ebben a földi életben alig van tisztább gyönyörűség és igazibb öröm, mint lelkiismeretünk megnyugtató szava kötelességeink hü és pontos teljesítése után. Ez a szó könnyen válhatik illuzóriussá és értéktelenné — legalább is egy darabig az életben — mert a lelkiismeret ideig-óráig elaltatható, s a kötelesség fogalma és jelentősége diszpozicziónk és nevelésünk szerint igen tág; de ott, a hol a munkát lélek szerint végző ember lelkiismeretéről van szó, ott mély értelmű és nagy jelentőségű. Vámossy Mihály igazi munkavezető volt, a ki előljárt a sarjú-rendek vágásában és nem diktálással és kaszafenegetés czímén kivett pihenőkkel töltötte idejét. Sőt azon kivételesek közé tartozott, a kik — ha kell — sokak munkáját egymaguk képesek végezni. Nemcsak ismerte, de végbe vitte az írás szavát: „Hordozzátok egymás terheit" . . . A harmadik jellemvonása: a szeretet. Ismernie kellett Pál apostol szavait: „ A. szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt; nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal, mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr; a szeretet soha el nem fogy." (I. Kor. XIII. 4—8.) Egész nemzedékek tesznek tanúságot jóságos, szerető szívéről. Tanúságot teszek róla, hogy évtizedek múlva, érettségi találkozóra összejött volt növendékeink mily megindítóan szép bizonyságot tudtak tenni egykori mesterük, vezetőjük szerető szívéről. A szeretet soha el nem fogy. S ez az utolsó jellemvonása adta meg tulajdonképen számára a legnagyobb erősséget; pánczélját, vértjét : a bölcseséget. Mi lett volna belőle, minden többi jellemvonásával, a bölcseség nélkül?! Nagy felelősséggel, küzdelmekkel s bizony sokszor nehéz harczokkal járó vezető állásában, a melyre az isteni gondviselés állította, mi lett volna belőle épen azokban a nehéz időkben, a melyekben ő szolgált ?! Hogy hányszor kellett magát legyőznie, azt csak ő tudhatta, az Istenen kivül. De épen mert sokszor győzte le magát, nagy diadalokat nyert. Iskolánk születésétől kezdve egészen annak virágkora csúcspontjáig: nemcsak része volt a munkában, de vezetőszerep jutott osztályrészéül. S e munkában legnagyobb erőssége a bölcsesége volt. E néhány szó, mely a szívből kívánkozott, nem külső dísz, pompa kedvéért mondatott el, hanem a tisztelet, hála és szeretet érzéséből fakadt. Legyen áldott Vámossy Mihály emlékezete. Ravasz Árpád.