Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-02 / 22. szám

ralizmus, a mely ezt az isteni megkötöttséget nem ismeri vagy elismerni nem akarja, viselheti a liberalizmus nevet, de nem protestáns liberalizmus. Hamar István. ISKOLAÜGY. Utazás az iskola körül. (Iskolai fegyelem.) (Folytatás.) Ámde, a nélkül, hogy döntő szót tudnánk ejteni, újból módosul a helyzet, bonyolódik a vita, hogy az ítélet egyesről szól, vagy csoportról. Mert a „keményszívű" is nyomban homlokára tolja szemüvegét s mutató ujját orrára teszi, ha csoportról van szó. Hiába mutat rá bizonyos rosszuleső elégültséggel, hogy íme, mit teremtett a gyengeség, a minden felett szemethunyó elnézés. Mert semmi más nem az oka az áldatlan helyzetnek, mint a lágyszívűség. A legszeretettebb gyermek, ki állandóan védett környezetben, apja-anyja szeme előtt nő, sohasem lát mást, mint jó példát, mégis tesz olyat és ismételten, hogy a szülei fenyítést nem kerüli el. Szerfelett ritka az olyan gyermek, a ki ezt ki nem kényszeríti. Legfeljebb, ha beteg. Hát még ennyi egészséges, jóvérű fiú, sokszor minden ellenőrzés nélkül, kisebb-nagyobb város új helyzetébe sodorva, hogyne követelné meg a keményebb rendszabályokat, épen jövője érdekében. És ha keményebben sujt is egyet-kettőt, erre szükség van, nem az elrettenésért, kemény példáért, hanem azért, hogy a métely ne terjedjen, hogy a ragály ne mérgezzen. De a hosszas monológ csak arra jó, hogy enyhítő körülményekért kutasson emlékei közt, vagy kibúvókat fürkésszen tapasztalatai segélyével. És csak várja a lágyabb szívű kartárs enyhe elbánást indítványozó javaslatát, hogy duruzsolva, szakállába dörmögve csendes hallgatással elfogadhassa. Teljessé válik a zavarodás és kavarodás, ha nagy tömeg fegyelemsértéséről folyik a szó. Mire üstökön ragadható a kolompos, már régen kinőtt pólyáiból a dacz s egyetlen törvény a szolidaritás, egyetlen szófogadás a törvénytiprás. Egy fuvallatra eltűnik az arczokról minden naivitás, a beszédekből minden kultura; felrepedezik a lélek «aománcza s szegletesekké torzul a gömbölyűség és kerekség. Felszakadnak a lelkek mélyéből a czivilizáczió kötelékein sorvadó nyavalyák: a hazugság, gyűlölség, rágalmazás s az agynak félig emésztett képzeteivel társulva szörnyeket fajzanak. Ha egy egész élet keserűsége lázadna fel, nem szoríthatná jobban ökölbe a kezeket; ha az ördögök elleni harcz forralná vérüket, nem lángolhatna inkább. Borzalom és undor, kétségbeesés és csüggedés zsibbasztja a karokat a ketreczeikből szabadult bestiák láttára. Míg a „ miért"-ekre keres feleletet a tétova eszmélet, elszalasztja a jó alkalmat az erély, a biztosság, a tapintat. S a „lágyszívű" tanácstalanul emlegeti, hogy íme, a túlságba csapongó szigort nem bírják meg a zsenge szívek. Hiábavaló törekvés a kálvini erkölcsöt plántálni a gyomos keblekbe, a puritán elv s a libertinusokon csattogó szó ma csak daczot és képmutatást termel. Az örök lázongásra kész hajlamok törnek, de nem hajolnak a felsőbbség szavára s az eddig kerekre táguló okos, kedves szemekből foszforeszkálva villog a fenyegetés, hogy a szón csüggeni, hogy a szívek kapuit feltárni, hogy a lábakhoz telepedni nem fognak, vagy csak nagyon soká. Eltéptek minden kapcsot múltjukkal, gyerekségükkel s meg sem kísértve a kérés, az őszinte közeledés, az önérzetes alázatosság, a törvényeken nyugvó jogosult öntudatosság nemes, tiszteletreméltó eszközeit, csak a kenyérharczoknál menthető vadsággal, szilaj türelmetlenséggel akarnak ... itt egyet, ott mást, mindig valami semmiséget, mit rendes társadalmi formák között szívesen teljesítene bárki — de a miről még az érdekeltnek sincs fogalma sem. Épen azért legnagyobb sajnálatára ugyan, de semmi enyhítő körülményt nem lát s kénytelen hozzájárulni a legkeményebb megtorlást sürgető indítványhoz. „Ense recidendum!" És gyanúra, találomra, gondolomra (mert szolidaritás !) kiválasztódik néhány főmatador, hosszas kihallgatási, jegyzőkönyvezési eljárás után, mialatt lélekzetót visszafojtva fülel minden szóra a többi, a kisebb, a nagyobb, s a baczillus terjed és szaporodik a halogatás melegágyában, a bizonytalanság zavarában és miután a tehetetlenség kitombolta magát a neki szilajult akaratokkal szemben, elhangzik a kitiltó határozat. De akkorra már elmúlt a környezet megdöbbenése a törvénytelenségen s a hosszas gyötrés minden rokonszenvet biztosít a kis martiroknak. S jő hármastorkú czerberusfejével a rikkancsos újság, serczeg a penna, színesedik a szó, dörög a papiros. Hol itt az orvoslás? Vagy gyógyítás-e, hogy el-' temetjük a ragályba esettet s az egészségeseket abba a levegőbe, abba a helyiségbe visszük ? A bírónak könynyebb: tudja mindenki, hogy csak ez a tiszte, dolga s mindig, vagy legtöbbször, bűnt elkövetetett egyénekkel foglalkozik. És felnőttekkel, kik magukért állanak vagy esnek. Csak fokozati különbségeket lát s elítél olyanokat is, kikért sír a lelke — s felment bizonyítékok híjján olyanokat, kiket lánczon szeretne tudni. Mert a törvény védi, kötelezi. Az orvos betegek közt jár-kel s ha egészséges kéri tanácsát, annál gyanúsabb. Diagnózisának hibáit két méter föld fedi, a fenmaradt fájdalom csak érzi ezt, de nem üt lármát... s az egészséges társadalom örül, hogy nem róla van szó. De a tanító a birói székből újra visszatér a sűrű padok közé s még friss lelki tusái vasalják vonásait, midőn vádló tekintetek kereszttüzében kell lebirkóznia a lelki kapukat elcsukó rémületet, a fogadkozó bosszú furiáit, a bűnnel bukásában frigyesülő rokonszenvet s újból életre kelteni az elalélt bizalmat, a szeretet szálláscsinálóját s az igazságba vetett rendületlen hitet erősíteni az erkölcsi világrend érdekében, a nélkül, hogy a nemes részvét senyvedne.