Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-05-19 / 20. szám

BELFÖLD. A dunántúli ref. egyházkerület közgyűlése. A dunántúli ref. egyházkerület az idén Léván tartotta meg közgyűlését folyó hó 8—9. napjain, kapcsolatban a lévai egyház új iskolaépületének felavatásával. A május 7-én Lévára utazó elnökséget már a csatai állomáson várta az egyházmegye esperese és a közgyűlés több tagja, a vasútvonal mellett fekvő református községek népe pedig mindenütt nagy számmal sereglett ki az állomásokra, hogy a buzgó püspököt és főgondnokot szeretettel üdvözölje. Léván a város polgármestere üdvözölte az elnökséget s a szivélyes szavakra dr. Antal Gábor püspök adta meg a hasonlóan szivélyes feleletet. A bevonulás a fellobogózott városba lovasbandérium kíséretében történt s a ref. templom előtt az egyház gondnoka mondott az illusztris vendégeknek szíves Istenhozottat. Este ismerkedő estély volt. Másnap, május 8-án, órakor istentisztelet vezette be a közgyűlést. Imádkozott Patay Károly barsi esperes, az alkalmi egyházi beszédet pedig Czeglédy Sándor nagysallói lelkész, a jeles Kálvin-fordító tartotta Máté 16 : 24 alapján. Istentisztelet után az egyház új iskolájába vonultak át a gyűlés tagjai és a nagyközönség, s itt dr. Antal Gábor püspök szép beszéddel és hálaadó imádsággal avatta fel a díszes emeletes épületet. A gyűlés az új iskola nagytermében nyílt meg és folyt le. Dr. Antal Gábor püspöknek Isten segedelmét kérő imádsága után gr. Tisza István főgondnok a következő megnyitó beszédet mondotta: Főtiszteletű egyházkerületi közgyűlés! Nincs szándékomban a főtiszteletű egyházkerületi közgyűlés idejét hosszabb megnyitó beszéddel igénybe venni, csak arra kérem szíves türelmüket, hogy pár szóval egy olyan kérdésről emlékezzem meg, a mely az utolsó években joggal foglalkoztatta az egyház közvéleményét. A lelkészi fizetésrendezést értem, a mire nézve nem először fejezem ki azt a meggyőződésemet, hogy ez a kérdés már valóban a legégetőbben, a legsürgősebben megoldandó kérdések közé tartozik és hogy a lelkészi kar anyagi helyzete valóban, ha összehasonlítjuk bármely más foglalkozási ág helyzetével, a legnagyobb mértékben méltánytalan. Mert hiszen az utolsó esztendők megélhetési viszonyai annyira megdrágultak, másfelől az utolsó esztendőkben ez a körülmény minden más foglalkozási ág illetményénél annyira tekintetbe is vétetett, hogy itt valóban nagy igazságtalanság történik a lelkészi karral, ha ez a kérdés továbbra is halogattatnék. Az utolsó konvent utolsó napján ez a kérdés napirendre került. Sajnálatomra, azon a napon, a mikor egyéb halaszthatatlan teendők miatt nem vehettem részt a konvent ülésén és ott az elégedetlenségnek bizonyos olyan kifejezéseivel találtuk magunkat szemben, a melyeket hála Istennek ma már indokoltnak nem tartok. Azok az urak, a kik a konventen sürgették ennek a kérdésnek megoldását, nyílt ajtókat törtek be, mert bár az utolsó hónap sajnálatos politikai válságai megakadályozták a kormányt az erre vonatkozó törvényjavaslat benyújtásában, de azt hiszem nyílt titkot árulok el, ha azt mondom, hogy ez a kérdés ma már a rendezett kérdések közé vehető. Most már a legrövidebb idő kérdése ennek a törvényjavaslatnak a benyujtása;

a mely a lelkészi korpótlék kérdését a folyó év január elsejére visszaható erővel fogja rendezni. Hogy pedig ez a javaslat csak a korpótlékok kérdését oldja meg és a lelkészi fizetések minimumával nem foglalkozik, — méltóztassanak megengedni, én abban a hitben vagyok, hogy ez nagyon helyes a lelkészi kar jól felfogott érdekében is. Talán felesleges erről sokat beszélni, de kétségtelen, hogy a kongrua-megállapítás a legolcsóbb terményárak mellett történt, igen messzemenő jóakarattal. Ennélfogva az akkori kongruamegállapításban az akkori olcsó terményárak a lelkészi kar javára a legmesszebbmenőleg érvényesültek. Miután a kormány már az előző kormány idejében kifejezte azt az óhajtását, hogy ezt a kérdést a mai magasabb terményárak mellett nem szeretné bolygatni, fogadjuk, nyugtázzuk ezt köszönettel ós konczentráljuk törekvésünket arra, hogy a korpótlék kérdése oldassék meg teljes kielégítően, a mire nézve ismétlem azt a reményemet, hogy befejezett üggyel állunk szemben. Ezek után annak a reményemnek adok kifejezést, hogy a lelkészi kar felszabadulva, legalább részben, a nyomasztó anyagi gondoktól, egész erejét magasztos hivatásának betöltésére fogja fordítani. A magyar protestáns népben az igazi vallásosság iránti ragaszkodás él és érzi, hogy szüksége van lelki táplálékra. A lelkészi karra vár az a magasztos hivatás, hogy ezt a lelki szükségletet kielégítse. De nem a felekezeti elfogultság terjesztésével. Nekünk nem szabad erre a térre lépnünk. Igenis, habozás nélkül meg kell védnünk magunkat a bennünket fenyegető támadások ellen, de gondolkodásunkat abban a nagy, magasztos keresztyéni szellemben kell megtartani, a mely a maga vallásos érzéseivel saját híveit öleli magához, a mely a szebb és jobb jövő zálogát nem másokkal való talán sikeres küzdelmekben és torzsalkodásokban, hanem az egyház saját anyagi, szellemi és erkölcsi erejét fokozó építő munkában keresi. Ennek az építő munkának jeleivel találkozom itt Léván. Csatlakozom Antal Gábor püspök, elnöktársam elismerő szavaihoz és a lévai egyház vendégszeretetét megköszönvén, a közgyűlést megnyitottam. A főgondnok beszédének az a része, a mely a lellészi korpótlékokat közeli kilátásba helyezte, általános megelégedést keltett; az a része pedig, a mely a nyomasztó anyagi gondoktól megszabadulandó lelkészi kart hivatásának fokozottabb betöltésére hívta fel, bizonyára nem tévesztette el czélját és megszívlelésre talált. A gyűlés megnyitása után a lévai egyház üdvözölte az elnökséget és a közgyűlést; azután pedig a tárgy-