Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-04-28 / 17. szám

260 lélekből 60, 70, sőt 100-an is vannak az Isten igéjének hallgatói, n agy ünnepen 160—170-en is összejönnek, akkor Nagypénteken 12-en hallgatják a váltságszerző halál földet is megindító történetét. De legyen elég ebből. A többit, a gyülekezet nagypénteki képét a leggyengébb fantázia is könnyen meg tudja rajzolni magának. A Nagypéntek a lelki gyásznak ünnepe és ennek a lelki gyásznak méltó foglalatja volt az a keret, a melyben ünnepelhettünk a vásár miatt. Keresztre volt itt feszítve a ref. egyháznak a legnagyobb ünnepe; keresztre volt feszítve az a minimális tisztelet, a mellyel a vásártartás idejét meghatározó faktoroknak kellene viseltetni vallásfelekezetünk ünnepei iránt; keresztre volt itt feszítve a lelkipásztor minden törekvése, mellyel óhajtotta volna visszatartani híveit a nagypénteki kalmárkodástól. Valódi Nagypéntek volt itt. Igazi arczulverése, megköpdösése, kigúnyolása a mi ünnepünknek. „A vásárt a napján kell tartani" mondották a vásározó híveim. És igazuk volt. Az a 12 elaggott hívem olyan volt, mintha a régi vallásosság ereklyéi lettek volna. A hol ezrek lelke kiséri az Idvezítőt a Golgothára, el tudják-e képzelni mi az: 12 lélekkel ünnepelni ? Szokott azonban itt még más is történni. Egy másik nagyon közeli református községben — ha az a szeszélyes, tavaszi éj-nap egyenlőséget követő holdtölte úgy hozza az utána következő vasárnapot és hétfőt, hogy április 12-ének hetére teszi a Húsvétot, csak úgy megtartják az országos vásárt a feltámadás örömünnepén is, mint amott a krisztusi halál tragikus gyásznapján. Megesett nem egyszer. És hogy az idén mégsem úgy lett, az egy igen szerencsés véletlenen múlt. Legyen is hála érte a zsidó-naptárnak, hogy a vásártér bérlőjének is épen ünnepe volt. Nohát ha egy embernek, a zsidó vásárbérlőnek az ünnepe el tudta tolni az országos vásár idejét egy nappal későbbre, a ref. egyház vezetősége nem tudná-e másnapra tétetni az ilyen nagypénteki vásárokat? Ha egy Gyümölcsoltó- vagy Nagyboldogasszony, ha egy Űrnapja vagy egy István király halála napjául ünnepelt augusztus 20-ika elég arra, hogy a legtöbb helyen még a hetivásár szokásos terminusa is változást szenvedjen, hát a királyok Királyának, midnyájunk Urának ós Boldogsága szerzőjének halála napja kevesebbre becsültetnék-e? és a Húsvétban ünnepelt egészen Feltámadott nem érdemelne-e annyi tiszteletet s nem lenne-e olyan drága, mint az a „dicsőséges szent jobb kéz?" Azért írtam ezeket, hogy tudomást szerezzenek a nagypénteki és húsvéti vásárokról azok is, a kikre több bízatott, mint én reám, a kik talentumaikat olyan helyen forgatják, a honnan azoknak csengése könnyen elhallatszik oda, a hova kell, oda, a hol igazíthatnak ezen a bajon. Én csak sejtem, de a több talentummal bírók bizonyosan tudják, melyik minisztériumnak az ajtaján kell bekopogtatni, hogy a vallásos életet és érzést ilyen mélyen sértő, híveinket a legnagyobb ünnepeken a templomtól elcsábítgató gyakorlatok — vagy tudom is én micsodák — megszűnjenek. És ez nem az én, nemzetiségek közé beékelt gyülekezetemnek vagy épen csekélységemnek privát ügye, hanem az egyetemes református egyházé. Ilyen fonákságok megszüntetésével is a református egyház erejét és tekintélyét demonstrálni a hatalom előtt a lelkészi karnak szem elől nem tévesztendő érdeke. Azután — ki tudja — az én szolgatársaimnak gyülekezetéről is nem lehet-e itt vagy amott előbb vagy utóbb ilyen szomorú nagypénteki vagy húsvéti fényképet felvenni? Az idő, a kor szomorúan alkalmas erre. Azért gondoskodjunk arról mindnyájan úgy az egyházmegyéken, mint a kerületeken, hogy legalább az Istenfia legnagyobb ünnepein az 0 Atyjának legnagyobb templomából kivezetessenek azok, a kik ott árulnak és vásárolnak vala. B. Szabó János. Falusi levél. A verses búcsúztatók. Falusi életünk egyik Ízléstelen vonását óhajtom szóvá tenni — a melyről sokszor esik ugyan szó — de az mind csak szó marad és tett soha sem követi. Nem más ez, mint a verses búcsúztatás. Olyan örökségünk ez, a melyet a régiektől vettünk, de a mely sem lényegében, sem megnyilvánulásában nem emelkedett arra a színvonalra, hogy mindjobban tökéletesülő liturgiánkban helyet foglaljon. Ez a nézet nemcsak az én nézetem, hanem közfelfogás. A verses búcsúztató liturgiális életünkben olyan, mint a testvilágban a seb — fáj, de gyógyulását az elhanyagolt kezelés miatt hiába várjuk! Minden liturgiális ténykedés az építést van hivatva szolgálni; énekünk, imánk, tanításunk, mind a koporsó által támasztott félelmet van hivatva elűzni és biblikus, mély keresztyén izű tanítás és ima végzi is e magas hivatását — de a búcsúztató — az istenadta verses — mindent szolgál: hiúságot, sokszor bosszút, megtorlást, csak igazán építést nem! Tapasztalatból tudom ezt 1 Igazat ad ebben nekem minden tanító és lelkész, elannyira, hogy jóizlésú tanítóink mind ellene is vannak, de teljesítik örökölt kötelességből. Vannak esetek, a mikor előkelő polgár család, hogy atyafiságának nagy sokaságával tüntessen, még azt is felemlítteti, a kivel valamikor adás-vételi előnyös viszonylatban volt! És mily nagy volt az atyafiság is, — és előkelő, távollakó pap, jegyző, tanító is van a famíliában — olyan jól esik ezt hirdettetni! Attól külön is búcsúztatni! De nemcsak hiúság, hanem bosszú is dolgozik sokszor a búcsúztatók tartásában, a melyek a divatos torokat verekedések színterévé változtatják. Szándékosan hagynak ki a névsorból olyan egyéneket, a kiket vérségi összeköttetésnél fogva megilletne a felemlítés — de talán valami régebbi „eset" miatt neheztelés csirázotl