Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)
1912-04-14 / 15. szám
kesedéssel e tárgyat a gyermek, ha szülőtől, nagyobbtól, társadalomban, olykor a többi tárgyat tanító tanártól is örökké azt hallja, hogy latinra így nincs szükség, úgy nincs szükség ; semmi hasznát nem látja; csuda, hogy még mindig követelőznek vele a „tanárok" ; ha a mise nem volna, már latin tanítás sem volna ; csak az egyház forszírozza, pedig ott is kedvesebb volna a magyar szó, stb. stb. A természettudományok térfoglalása szerencsés és kívánatos, de csak a furkáció elve mellett, mert addig kétségtelenül egymást rontják. Korunk utilitárius irányzata a lelkeket a természettudományok karjaiba tereli, mitsem törődve az általános képzés értékeinek becslésével, s ez oly általános, hogy a latint tanító tanárok is hajlandók alkudozni a tanítási évek és a heti órák számát illetőleg. A sok kísérletezés is kedvezőtlen befolyással van s a czél félreértése is sok zavart okoz. Tehát messzébb is kell nézni, midőn az eredménytelenséghez az okokat tudakoljuk. Épen úgy tévedés volna azt hinni, hogy az elégedetlenség csak a latin tanításnál van meg. Igaz, hogy erre már rászokott a szánk, de épen a tanügy szolgálatában álló egyének jól tudják, sőt olykor a közönség köréből is kihallatszik, hogy a matematikai tanítás eredménye sincs arányban az erőfeszítéssel, mely a tanulókat terheli s épen a szakemberek kísérleteznek mostanában olyan anyag tanításával, mely a való élet szükségleteivel s a felsőbb tanulmányok kívánataival bensőbb összhangban van. A fizikánál is sok még a zúgolódás, pedig már a „gyakorlatok" is segítik megkedveltetését, népszerűsítését s a mindennapi élet feladataihoz való közeledését. Nem egy-két szó esik más tárgyakról is s még inkább eshetnék, ha a tanulási évekkel összevetnők a kész, mindig biztos eredményecskét, s e tekintetben a modern nyelvekre, pld. a német-francziára csak azért nem zúg hangosan a közvélemény panasza, mert nálunk a reáliskola intézménye még mindig nem elég népszerű s a tanulók nagy kontingense gimnáziumba jár. De hogy a szakférfiak mennyire elégedetlenek, hangosan bizonyítja az állandó vita a direkt és grammatikai tanítás mértékének megállapítása körül. Tehát a tárgyakkal agyontömött iskolai rendszerekben is változásra van szükség, nemcsak a tanügy munkásainak tudományos és gyakorlati kiképzésénél. Egy pillanatig sem állíthatjuk, hogy a ref. tanárság az országos átlagnál e tekintetben magasabban, még kevésbé, hogy mélyebben állana. Nyugdíjtörvényünk életbeléptekor oly nagy mértékben állott be a tanárhiány, hogy fenntartóinknak ép oly kevéssé állott módjában a válogatás, mint az államnak. Sőt bizonyos szabadelvűbb levegő még vonzóbbá tette iskoláinkat másoknál s nemcsak hitünk cselédi, de más felekezetek vizsgás tanárai is szívesen kerestek nálunk állásokat. A keveredés végeredményében mindig hasznos és kívánatos, de az idegen világnézetek összeütközéseivel le kell számolnunk. A kiegyenlítődés a milyen nyereség egyházi szempontból, talán épen annyira elvonta a figyelmet a pedagógiai kérdésektől, mert a versengő küzdelmek első sorban nem a pedagógia és didaktika jegyében folytak De a felszívódás megtörtént s hogy nagyobb nyereségek is jártak nyomában, mi sem bizonyítja jobban, mint pár szerzetes tanárból lett igazgatónk, alig másfél évtized után. A szakképzés mértékének egyformaságát pedig az a fórum biztosította, mely előtt a tanári oklevelet különbség nélkül megszerezni lehetett és kellett. Csak abban van előnye az állami s a szerzetes tanároknak, hogy különféle kurzusok, pótló intézmények a multak fogyatékosságain is igyekeznek segíteni s a tanulmányutakra küldés anyagi lehetőségének birtokában a szemkör szélesítése s a művelt államok reformmozgalmainak szemmeltartása érdekében minden lehetőt elkövetnek. Kétségtelennek látom, hogy a latintanítás reformjának megbeszélésére összeülő bizottság is nemcsak a meszi bajok megelőzésére terjeszti ki figyelmét, hanem a jelen helyzet pulzusán is rajta tartva kezét, magasabb nemzeti szempontok kitűzésével valamennyi középiskola latin tanításainak javítására és emelésére fogja megtenni javaslatait. Az állam szabja meg a vizsgálatok anyagát, rendjét, mértékét; az állam nevezi ki a tanárvizsgáló bizottságok tagjait s ez az állam nevében ad ki közel 30 év óta tanári oklevelet: ha valami fogyatékosságot lát saját munkáján, nem szabad szűkmarkúan csak saját intézeteiben alkalmazott tanárokra gondolni a javítás ós pótlás teendőinél s ha kötelezőleg intézkedni nem engedi az autonómia, a lehetőséget és módot meg kell adnia az annyi és oly súlyos kulturterhet hordozó protestánsoknak is. Ez országos érdek. (Folyt, köv.) Elekes Imre. BELFÖLD. Egyetemes névtár — vagy évkönyv? A mult év tavaszán megjelent a magyarországi református egyház Egyetemes Névtára az 1911. évre, Hegedűs János szerkesztésében. Az evangélikus egyházban is az 1910. és 1911- évi egyetemes gyűlés határozata értelmében hasonló egyetemes névtár (illetve évkönyv) fog megjelenni, szintén Hegedűs János szerkesztésében. Érdekes, jellemző a mi viszonyainkra, egyházi intézkedéseinkre nézve e két névtár megjelenése. A ki figyelemmel kíséri az általunk közölt statisztikai közleményeket, az azok kapcsán előadott terveinket, javaslatainkat, az tudja azt, hogy mi nem Névtárt s nem ilyen alaki önismereti szervet ajánlottunk. fi Egyházi névtáraink — kerületi és egyetemes névtáraink -— eddig is voltak. Megjelentek azok időközönként, a mint a szükség hozta magával. Most különösen az országos (1898. évi, TV. t.-cz.) törvény által elrendelt politikai községnevek változtatása, a politikai községek-