Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-03-24 / 12. szám

A nagygerezsdi egyesség. III. A nagygerezsdi egyesség kiegészítésével kapcsolatban még arról is kívánunk röviden szólani: van-e szükség egyáltalán ilyen közös választott bíróságra ? Véleményünk szerint: nincs. Nem azért nincs reá szükség, mintha nem merülhetnének fel ellentétek, eldöntendő vitás kérdések a ref. és az ev. egyháznak a nagygerezsdi egyességben körvonalozott együttmunkálkodása terén. Mint minden téren, úgy itt is megzavarhatja a békés együttmunkálkodást akár az egyik, akár a másik részről valamelyik lelkész vagy segédlelkész túlbuzgósága. Itt is állhat elő olyan eshetőség, hogy két ellentétes nézet mellett és ellen egyaránt hozhatók fel érvek. Azért nincs szerintünk szükség ilyen közös választott bíróságra, mert hisz senkinek sem lehet oka és joga feltételezni, mintha az az egyházmegyei, egyházkerületi, konventi vagy ev. egyetemes bíróság, a hová az egyháza érdekét veszélyeztetve vagy háttérbe szorítva látó ref. vagy ev. fél fordul, nem bírálná felül a kérdést igazságosan és nem döntene minden felekezeti szemponttól függetlenül. Ezt valóban nincs joga kétségbevonni sem a reformátusoknak, sem az evangélikusoknak a másik fél egyházi bíróságairól. Ha az első fokú ítélettel nem lennének esetleg megelégedve, ha azt hinnék, hogy a birák többsége nem tudott felülemelkedni a testvéregyházzal szemben sem a felekezetieskedés szűk korlátain, jogukban áll megfölebbezni az ügyet a felsőbb, sőt a legfelsőbb bíróság elé is. Ha még annak a pártatlanságában sem bízunk egyik vagy másik részről, akkor az egész egységnek nincs semmi értelme, mert hiányzik az alapja! A nagygerezsdi egyesség ugyanis nemcsak az együttműködés szükségének érzetén alapul, hanem a kölcsönös bizalmon is. Hiába éreztük volna az egyiittmunkálkodás szükségét; ha nem párosult volna vele mindkét részről bizalom, sohasem jöhetett volna létre az egyesség. Ha időközben megrendül a bizalom, szintén semmivé válik, mert az erkölcsi alap siklik ki alóla. Vagy él a lelkek mélyén annak a tudata, hogy szükséges nekünk karöltve dolgoznunk olyan helyeken, a hol gyengébb vagy lelkész nélkül áll az egyik vagy a másik egyház, hogy az a kicsinyke erő se forgácsolódjék el, sőt inkább hatványozódjék a nagyobbal való egyesülés útján; vagy feltételezzük egymásról, hogy testvéries érzületünktől, nem pedig hódítási vágytól vezéreltetve mentünk bele az együttmunkálkodásba, — vagy nem. Ha igen, akkor szükségtelen a közös bíróság; ha nem, akkor meg a választott bíróság se tud összekapcsolni minket karhatalommal. A testvéries együttműködést nem lehet erőltetni, még kevésbbé ráerőszakolni olyanokra, a kik esetleg nem akarják ! Az itt a kérdés: hissziik-e kölcsönösen, hogy a másik egyházhoz tartozók is lelkiismeretesen, önzetlenül akarják az együttmunkálkodást az evangéliumi igazságok ápolása és terjesztése érdekében ? Azt hisszük, ezt senkinek sincs joga kétségbevonni! Ha nem hinnők, egy szót is kár tovább vesztegetni! Mi hisszük és valljuk, hogy szükséges ez a testvéries együttműködés. Hisszük, hogy egyik egyház sem akarja ezt egyoldalúlag kizsákmányolni saját táborának a másik kárán való megerősítésére. Hisszük, hogy a testvéries együttmunkálkodásnak nemcsak a szüksége, de a lehetősége is megvan. Sőt épen ennek a zavartalan, együttes egyházépítő munkásságnak az érdekében nem tudunk megbarátkozni a választott közös bíróság eszméjével. Ne erőltessük az ilyen vegyes bíróságokat. Az ilyenek előbb-utóbb csak gyöngítenék a közös czélra irányuló törekvést. Minden ítélet, a melyet az ilyen bíróság hozna, egy-egy erős csapás lenne a testvéri kötelékeken. Az ítélet nemcsak hogy nem elégítené ki az elmarasztalt felet, de egyenesen ellenségévé tenné a másik egyháznak. Alig tudná kiűzni lelkéből azt az önkéntelenül odalopódzó gyanút, hogy csak azért ítélték el, mert a bírák fele más vallású volt és bizonyára azok erőltették az ügyet. Ha saját egyházának a bíróságai marasztalják el, mégis több a lehetősége annak, hogy beismeri hibáját, mulasztását. A vegyes bíróság ítélkezésén mindig több szem függne, mintha a bepanaszlott egyházi bírósága ítélkeznék. A több figyelő közül több elégületlen akadna. A több elégületlenből több ellensége támadhatna az együttmunkálkodásnak, sőt magának a másik egyháznak is. Lélektani érvek ezek s — mint ilyenek — talán nem is bizonyíthatók mathematikai pontossággal. De ha nyugodtan elmélkedünk fölöttük, alig lehet tagadnunk igaz voltukat. Még egyet. Nagyon kívánatosnak tartanok, hogy mindaddig, a míg a legközelebb összeülő zsinatok törvényesen nem szentesítik a nagygerezsdi egyességet, ne bolygassuk az abból kifolyólag vitássá váló kérdéseknek bíróság elé vitelét, vagy az azzal ellentétes cselekményeknek bírói úton való megtorlását. Nagyon könnyen megtörténhetik, Jiogy az alperesként megidézett fél megtagadja a bíróság előtt való megjelenést, azon a czímen, hogy egyházi bíráskodás tárgyát nem képezheti olyan egyesség megszegése vagy meg nem tartása, melyet törvényhozó testületeink, a zsinatok sem el nem fogadtak, sem azok megállapítására egyetemes egyházaink adminisztratív szerveinek, a konventnek ós az egyetemes gyűlésnek fölhatalmazást nem adtak. S az ilyeneknél nagyon nehezen lehetne Egyházi Törvényeink V. t.-czikkének 34. §-a alapján a fegyelmi vétséget megállapítani. Egy ilyen nagyfontosságú kérdésnél erről sem szabad megfeledkezni! Várjuk meg tehát nyugodtan a ref. és az ev. zsinatot. A nagygerezsdi egyesség megerősítésével kapcsolatban döntsenek azok az abból folyólag szükségessé válható bíráskodási kérdések ügyében is. Dr. K. I.