Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-12-31 / 53. szám

mány elutasítókig felelt ugyan, ele a közbelépés hatása meglett, mert Lipót már 1675 tavaszán elrendelte, hogy az üldözéseket hagyják abba. A Nápolyba hurezolt protestáns gályarabokat a híres De Ruyter admirális a holland kormány utasítására 1676 február 11-én megszabadítja kínos helyzetükből. Néhány hónappal utóbb a gályarabságra ítéltek második csoportja is visszanyeri szabadságát Bukariban. A kiszabadult gályarabok Hollandiába és Svájczba mentek ós ezen népek vendégszerető barátságát élvezték mindaddig, míg hazájukba visszatérhettek. A XVII. század végén ismét látjuk a külföldi protestáns hatalmak: Poroszország, Hollandia és Nagy-Britannia befolyását érvényesülni a bécsi udvarra oly irányban, hogy ez orvosolja mindazokat a sérelmeket, a melyeket Magyarország politikai és vallási szabadsága ellen I. Lipót nevében elkövettek s a mely sérelmek a nemzetet II. Rákóczi Ferencz fölkelésében egyesítették a bécsi kormány ellen. A brit királyi udvar, a parlament s Marlborough herczeg a császári követnek egyértelműen azt ajánlották, hogy a császár béküljön meg Magyarországgal. Heinsius, Németalföld vezető államférfija pedig egyenesen azt mondotta a császári követnek: „Magyarországon békének kell lenni". Bármilyen kínosan érintette is Lipótot e két hatalmasság föllépése, mégis kénytelen volt kívánságuk előtt meghajolni és ígéretet tenni a magyar nemzet szabadsága s a protestáns egyházak ellen elkövetett sérelmek orvoslása ügyében. A XVIII. század üldözései ós elnyomásai közepette a protestánsoknak alig volt más menedékük a külföldi protestáns nemzetek és udvarok rokonszenvénél. Ennek a rokonszenvnek tulajdoníthatjuk, hogy a magyarországi protestánsok elkerülhették a XIV. Lajos-féle clragonádokat, mert azt a nagy hatalmat, a melyet a külföldi államok képviseltek, a császár nem hagyhatta figyelmen kivül s így azokat a követeléseket, a melyekben a vakbuzgalom a protestánsoknak tüzzel-vassal való kiirtását sürgette, nyiltan nem merte teljesíteni. III. Károly alatt, kinek egyik sérelmes rendelete a protestánsokat a közhivatalok viselésétől fosztotta meg;

a brit, a holland, a dán és porosz követek sorba jártak a császárnál, hogy a rendelet visszavonására bírják, s ha közbenjárásukat nem koronázta is teljes siker, azt mégis elérték, hogy III. Károly kénytelen volt a rendelet érvényesítésétől eltekinteni. Mária Terézia alatt a r. katholikus klérus némely tagjának agresszív támadása arra bírta a protestánsokat, hogy ők. kik II. Frigyes ellen Mária Terézia érdekében époly kitartóan harczoltak, mint a r. katholikusok, II. Frigyest, a nagy porosz királyt kérjék meg sérelmeik orvoslására, II. Frigyes úgy segített a magyar protestánsokon, hogy a boroszlói püspök útján értésére adta XIV. Benedek pápának, hogy ha a r. kath. uralkodók üldözik vallásukért a protestánsokat, attól kell tartani, hogy a porosz király hasonlóan fog eljárni az ő r. katholikus alattvalóival szemben. így XIV. Benedek maga járt közbe Bécsben, hogy a magyar protestánsok irányában az udvart és a r. katholikus főpapokat türelemre és elnézésre bírja. Körülbelül egy századdal utóbb, tehát alig 50 évvel ezelőtt, újra látjuk egy testvér hatalmasság közbelépését érvényesülni a magyarhoni protestáns egyház szabadsága érdekében. 1859-ben Ferencz József a protestáns egyház ügyeinek rendezésére császári levelet — pátenst — adott ki, melyet a magyar protestánsok — bár sok helyes intézkedést tartalmazott — nem fogadhattak el, mert az egyháznak békekötések és törvények által biztosított önkormányzati jogát fejedelmi kegytől tette volna függővé. Az ennek következtében támadt zavarok csak a pátens visszavonásával értek végett; ennek visszavonását pedig Nagy-Britannia közbelépésének köszönhetjük. A bécsi nagykövetség titkára, lord Westmoreland ugyanis 1859 szeptemberében Pesten járt és itt protestáns főemberekkel, köztük Tisza Kálmánnal, a pátens tárgyában beszélgetést folytatott. Tisza megígérte neki, hogy ebben az ügyben rövid időn belül emlékiratot bocsát rendelkezésére. Az emlékirat csakugyan elkészült s az volt a hatása, hogy a brit diplomáczia erélyes föllépésére a bécsi udvar a protestáns egyház szervezete tárgyában kiadott pátenst visszavonta. Nemcsak a brit kormány lépett közbe ebben az ügyben, hanem az ügy élénk viszhangot keltett Nagy-Britannia népének kebelében is. Glasgow polgárai 1860 január 26-án nagy meetinget tartottak a magyar ügyben, s egyik határozatukban kijelentik, hogy: „Glasgow polgárai mély rokonszenvvel és benső csodálattal kísérik a magyarországi protestánsok magatartását, hogy a szabad vallási intézményekbe s egyházi és iskolai önkormányzati jogaikba beavatkozó önkénynek ellenszegülnek". Glasgowon kivül több város meetingjei foglalkoztak a magyar kérdéssel, sőt ez a brit parlamentben interpelláczió tárgyává is tétetett. Az interpelláczióra lord Russel adott választ 1860 február 17-én, a külállammal szemben köteles diskréczióval, de válaszából érthető volt, hogy az ügy iránt a brit kormány melegen és — a mint a következmények mutatták — sikeresen érdeklődött. Jól tudom, hogy ez a rövid vázlat igazán csak konturvonásokban van papirra vetve s alig adhat világos képet arról a meleg kapcsolatról, mely négyszáz éven keresztül a hazai és külföldi hittestvérek között fennállott. De ez a pár vonás is elégséges arra, hogy megérthessék külföldi hittestvéreink, hogy a hálának és testvéri szeretetnek minő meleg érzetével fogadjuk őket körünkben. A négyszázéves történet kétségbevonhatatlan tanúsága annak, hogy a külföldi protestáns népekkel fenntartott jó viszony mindenkor javára szolgált egyházunknak és egyházi intézményeinknek, s minthogy a református egyházak mindenütt nemzeti egyházak: javára szolgált nemzeti és állami önállóságunknak és függetlenségünknek is. Nemcsak messzebb tekintő nagyjaink politikai belátása, de a nemzet egye-