Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-01-29 / 5. szám

tem) és mindig is pirulás nélkül az erlangeni théologia hívének vallottam magamat. Már pedig ezen irány hívei vagy legalább is innen indultak ki, úgy Ihmels, mint Seeberg és Griitzmacher is, úgy hogy én joggal mondhattam, hogy az én irányom az övékéhez „vagy nagyon közel áll, vagy épen majdnem azonos vele". Végül még egy szót könyvem czíme és tartalma meg nem egyezéséről. Én mentségemül fel nem hoztam volna, ha V. J. munkám „tárgykijelölőjéről" nem szól, hogy nekem dolgozatom czimét igenis előírták. Azért nem „szűkíthettem én azt a tartalomhoz" — mint V. J. kívánta. De a tartalmat sem bővíthettem a czímhez, mert azt a kifejtett okokból nem tartottam szükségesnek. Abban igaza van kritikusomnak, hogy az említett „tárgykijelölő" rendszeres theol. kérdésnek szánta könyvem czimét. És ezen szempontból nézve a dolgozat feladata tényleg „a rendszeres theol. módszerrel fotípusok szerint való osztályozás és elvi tárgyalás" stb. lett volna. Csakhogy én másrészt azt is vitatom, hogy épen a thémának fogalmazása volt az, a mi engem munkámnak ily felfogásban való kidolgozásától visszatartott és az anyagnak „történeti thémául való felfogására" késztetett. Lic. Dr. Daxer György, theol. tanár. BELFÖLD. Küriarchia és evangelizáczió. Bizonyára csodálkozással tekint erre a czímre a szíves olvasó. Teljes joggal. Én magam is nem kissé csodálkoztam el e két fogalom összekapcsolásán. Mert e czímnek és e szerény soroknak, melyek ez alatt következnek, története van. Röviden előadom. Azt hiszem, mindenki előtt ismeretes az a sajnálatos eset, melybe a „kőrösbányai csoda" folytán az ugyanodavaló lelkésztársunk bonyolódott. Jó messze eltévedt ő, midőn Svájczba kívánta küldeni a szerinte ördöngös leányt egy ördögűzőhöz, a kinek adaték csodás hatalom. De csak ha ennyibe maradt volna a dolog! Hanem, a. mi talán még szomorúbb, Péntek Ferencz jónak látta az eset kapcsán az ország egyik legelterjedtebb napilapjában „ Ördögűző református lelkész" czím alatt czikket irni. A czikk a „Pesti Hirlap" január 20-iki számában jelent meg. Soha furcsább írást nem olvastam! A szerző a következő igazságokra jut: 1881 óta, a debreczeni zsinat óta, „a ref. egyház kormányzása kizárólag a küriarchia kezébe került", a ki a református papot (mint alább kitűnik „anyagi érdekből") fékező erőnek akarja beállítani a szocziálizmus terjedésének megakadályozására és a ki ezért „kiadta a jelszót: evangelizálni kell a népet", sőt „maga is szószékre lépett s laikus ésszel magyarázni kezdte a szentírást" és megteremtette azt az evangelízácziót, a mely gyökere minden rosznak (még a kőrösbányai ördöngös papnak is) és az is lesz mindaddig, míg „a református papság egyetemének sikerülni fog nemsokára visszatérni az igazi protestáns elvhez" ... Talán ennyi szemelvény egészen elég! . . . Azt hiszem, ebből is világos, hogy a modern tlieologia azon szép emlékű mesterei, a kikből — állítása szerint — P. F. ihletet merít, ha nem pihennének a csendes városban, sietnének tiltakozni a szellemi rokonság ellen. De a magyar kálvinista papságnak is, melynek javára íródott e czikk, igazán nincs mit köszönni e védelmen. Ritkán szereplünk nagy napilapjaink hasábjain. Szinte anélkül vesznek el törekvéseink, hogy tudomást vennének rólunk. De a P. F.-hez hasonló ismertetésben inkább ne is legyen részünk! Csekélységem, némi ellensúlyozására az alaptalan támadásnak, rögtön választ írt e czikkre, igyekezvén a való igazság színében tüntetni fel belső állapotainkat. Ismerve a „P. H." szellemét, hiszem, hogy czikkemnek helyet ad, ha ugyan ez untig eléggé hangoztatott témára a szerkesztőség végkép rá nem un. De mivel feltétlenül szükségesnek tartom, hogy P. F. vádjai: a küriarchia és az evangelizáczió mibenléte egyházi lapjaink hasábjain is tisztáztassék, ebben a munkában óhajtok némileg részt venni következő soraimmal. I. Küriarehiáról beszélni a magyar református egyházban, a milyen alaptalan, ép oly könnyelmű és káros is. A mi előkelőbb egyháztagjainkat csak két csoportra lehet osztani: buzgó, jó munkásokra, kiknek szava és keze nyomán áldás fakad, — és — fájdalom — közönyösökre. Mily végzetes hiba lenne kedvüket szegni a mi jóakaróinknak és növelni eme másik sereget. Parancsolni, másokat elnyomni akaró urakat én nem ismerek egyházunkban. Képtelen az olj an állítás, hogy 1881 óta „Magyarországon senki sem lehetett református pap, csak az, a kit a küriarchia akczeptált". Vissza kell utasítani az olyan vádakat, a melyek a kiiriarchiának erőszakos, hamis evangelizáczió kezdeményezését vagy ápolását tulajdonítják. Ki tudna ilyenről! ? Hogy a protestantizmus lényege mennyire kedvez a radikális eszméknek vagy megengedi-e a merev konzervativizmushoz való csatlakozást? más térre tartozik. Szabadon elintézhető, senki keze és ajka lekötve nincs; sőt ilyen kísérlet se történt soha. Vájjon a lelkészi és nem lelkészi elemek közt nincs-e meg mind a két tábor? De ez nem természetes-e, mikor az eszmék újak és szinte most kezdenek erősebben bontakozni, — és mikor középút is van? Küriarchia nálunk nincs, sőt egyházalkotmányunk mellett nem is lehet. De ép úgy nem lehet hierarchia sem. És mégis . . . Vájjon magában áll-e véleményével Péntek Ferencz? Ha hangos kiáltás nem hallik is, nincs-e susogás? Aligha tagadhatnék, hogy valami van a levegőben? Az a nehezen szűnő ellenszenv, mely az 0. R. L. E. alakulását fogadta, bizonyára csak visszhang volt az ilyenfajta kifakadásokra és suttogásokra, Bölcsesóg-e,