Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-11-12 / 46. szám

BELFÖLD. A Presbiteri Szövetség budapesti gyűlésén elhangzott előadások. XI. A magyar református egyház története. Előadta: dr. Balogh Ferencz debreczeni theol. tanár. A gyászos mohácsi ütközet után, melyben a király, II. Lajos is elesett, Magyarország három uralmi hatóság alá került, úgymint a habsburgházbeli királyság, az erdélyi nemzeti fejedelemség és a török hódoltság alá. E három országrész mindenikében más képe van a reformácziónak; példának okáért míg a királyi területen 1675-ben lelkészeinket, tanítóinkat a nápolyi gályarabságba hurczolták : az erdélyi fejedelemség hatósága alatt, így Debreczenben is tanítóinknak még a hajaszálát sem érintó amaz üldözés, sőt még a török hódoltságban lakókét sem. A három felé szakadás veszélye javára szolgált annyiban, hogy nem pusztulhatott el mindenütt a protestánsság, nem vált „pusztai egyházzá" (Église du Désert), mint az egységes Francziaországban a Lajosok korában. Ezt igazolja a mai statisztika is: míg a királyi Magyarország területén fekvő három egyházkerület református lelkeinek száma egy millió : addig a volt erdélyi fejedelmség területén fekvő két egyházkerület református lakossága két millió. Másik sajátsága egyháztörténetünknek a faj külömbségében gyökerezik. Előbb a német és szláv elem fogadta be a reformácziót nyelvazonosságánál és közel szomszédos voltánál fogva, a magyar faj is előbb a lutheri, aztán a melanchtoni szelídebb alaknak hódolt és csak harmadik fejlődésében ment át a helvét reformáczió alakzatába, annyira, hogy midőn (1555-ben) Debreczenből Kolozsvárra ment az első református hitújító, az ottani lutheránusok „magyar vallásnak" nevezték az újabb irányt. Á lutheri irány egyidejűleg talált követőkre nálunk ; a helvét irány azonban az első helvét hitvallás és Kálvin Institutiója (1536), továbbá a zürichi egyezmény (1549) megjelenése közti időben kezdette mozgatni egyesek elméjét, példának okáért Dévai Biró Mátyásét, ki 1536-ban kiadott hittanában hagyta el legelőbbb a lutheri úrvacsoranézetet. Határozott református hitújító a humanista és egyházjogtudós Kálmánczhelyi Sánta Márton volt, ki a gyulafehérvári kanonokságból, Martinuzzi váradi püspök üldözése elől, gróf Petrovics Péter védelme alá menekült, Munkácson, majd Beregszászon lelkész. Itt jött össze (1552-ben) az első ref. irányú zsinatunk 15 lelkész jelenlétében. A végzés szerint az oltár eltávolítandó s az úrvacsora asztalról (mensa) szolgáltatandó ki. Az akkori aradi prépost egykorú levelében Kálmánczhelyit „horrendum monstrumának bólyegzé, mivel mind a róm. katholikus, mind a lutheri úrvacsora fogalmat elvetette. A sacramentális mozgalomtól megdöbbentek az óvári (1554) és második erdődi zsinat (1555) atyái, szigorúan intézkedtek az oltárok és képek engedély nélkül való eltávolítása ellen s a szigorú lutheránus úrvacsorai dogmát még jobban hangsúlyozták. E két utóbbi zsinaton már nem volt jelen Kálmánczhelyi, mert Debreczenbe ment lelkésznek (1554), ott szónoklataival fellelkesítette a népet. A papi öltözet és a papi fizetés egyszerűsítését hirdette, a nagytemplomból pedig az oltárokat és képeket is kitétette. E közben a kétszínű politikus, Martinuzzi György átjátszotta az erdélyi fejedelemséget I. Ferdinánd kezére (1551) s megdöntette ennek az országrésznek a függetlenségét. Ezért a király kieszközlé részére a bíbornoki süveget Rómában. De a szabadságukra féltékeny erdélyiek a király katonai kormánya ellen elégedetlenségben törtek ki. A nemzeti fejedelemség tántoríthatatlan híve Petrovics Péter állt élükre; betörő seregéhez tömegesen csatlakoztak s visszahozta Szapolyai János özvegyét, Izabellát, a lengyel király leányát s fiával, János Zsigmonddal 1556 nov. 25-én Erdély trónjára visszaültette. E szabadságmozgalom alatt ment be Kálmánczhelyi Kolozsvárra a református hitelvek terjesztésére. A lutheránusok tiltakoztak; maga Hebler Mátyás, a szászok superintendense „az őrültséget gyógyító fű (Helleboron)" czímű iratában kelt ki Kálmánczhelyi nézetei ellen. A nagy tekintélyű Petrovics hatása alatt az országgyűlés Tordán (1557 jún. 1-én) hozta a vallásszabadságról szóló első törvényt, mely a hívek tetszésére bízta, hogy akár a régi, akár az új szertartás szerint valljanak hitet. A kolozsvári lutheránus zsinat (1557 jún. 13) azonban tévelynek nyilvánította a sacramentárius felfogást és Melachton döntését kérte ki. Megérkezett Melanchton válasza (1558 jan. 16 kelettel): helyeselte a lutheránus felfogást. Ezzel a koczka eldőlt, Helvétia felé kellett fordulni. Ebben az időben vette hazánkból a tudósítást Bullinger (1556 okt. 26), hogy nemcsak az ő, hanem Kálvin iratai is a leginkább irányadók („Johannis Calvini scripta plurimum imitantur"). Petrovics halála (1556 okt. 13) és Kálmánczhelyié (1557 decz, 21) egyideig feltartóztatta a református egyház diadalát. Döntő fordulatot a debreczeni lelkész, majd superintendens Juhász (Melius) Péter idézett elő. A Nagyváradra hívott lelkészértekezleten (1559 aug. 18), melyen a kolozsvári lelkész, Dávid Ferencz is jelen volt, megállapították az első kálvini hitiratot „az úrnak vacsorájáról való közönséges hitvallás" czímen, melyet az erdélyi gyülekezetek egy része is elfogadott a vásárhelyi zsinaton (1559 nov. 1). E szerint Krisztus jelenléte az úrvacsorában nem testi, hanem lelki. Ezzel a lépéssel a magyar és az erdélyi magyar testvérek szövetkeztek létjogosultságuk kivívására, mert Dávid Ferencz is a református nézethez csatlakozott. A lutheránusok kizárták ezért a kebelökből. A lutheránusok fejei bevádolták Debreczent, a kálvinista mozgalom fészkét, a négy németországi egyetemnél. Melius emelte fel tollát, egyik