Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-11-05 / 45. szám

A Kálvin-szobor. Debreczen ma az ország érdeklődésének középpontjában áll és méltán, mert a debreczeni egyetem jelentősége valóban végtelen nagy. Ennek igazi képe azonban előttünk, reformátusok előtt csak akkor fog kidomborodni igazán, a mikor majd határozottan körvonalozva fogjuk látni azokat a jogokat ós kötelességeket, a melyeket, az állam és az egyház követel, illetve teljesít ebben a szerződésszerű szövetségben. Bármennyire természetesnek látszanék tehát az, hogy mai vezérczikkíinkben az egyetem kérdésével foglalkozzunk, ezt az alkalmat majd akkor fogjuk megragadni, a mikor a kérdés az állam és egyház jogainak és kötelességeinek szerződésbe foglalásánál ismét aktuális lesz. Ez alkalommal azonban egy más, szintén debreczeni dologgal, a Kálvin-szobor ügyével kívánunk foglalkozni, a melynek érdekében, mint tudjuk, már évek óta folyik a gyűjtés s már eddig is tekintélyes összeg áll a szoborbizottság rendelkezésére. És itt előre kell bocsátanunk egy dolgot; azt, hogy mindenkor örömmel méltányoljuk az oly nemes törekvést, mely Kálvin emlékezetének s így szellemének ébrentartását tűzte ki czéljául. Nem azért ugyan, hogy Kálvin-kultuszt csináljunk, még kevósbbé azért, hogy az emberistenítós bűnébe essünk, mert ez mindenkor távol áll tőlünk s tudjuk, hogy épen Kálvin szelleme ellen is vétkeznénk, ha ily dolgokra vetemednénk. Másrészről azonban valljuk azt is, hogy nagy eszmék kultusza sokkal eredményesebb, szebb és virágzóbb, ha egy személyben állanak azok előttünk megtestesülve s az emberek lelke is határozottan fogékonyabb a perszonifikált ideálok megértésére és befogadására, mint arra, hogy ez eszméknek az életben való kihatásából mintegy kivonatolja magának az értékeket. Épen azért van tehát nálunk is nagy szükség arra, hogy a magyar kálvinizmus szétfolyó, elszíntelenedő képét egyes nagy alakok határozott vonásaiban, erőteljes egyéniségében, egységes formában lássuk magunk előtt. Szerencsére a kálvinizmus lényegének határozott ismerete mindenkor meg fog őrizni bennünket attól, hogy az emberistenítés távoltartása mellett a nagy ideálok méltó követését azoknak szolgai utánzásában vélnők feltalálni. Mert a mit mi akarunk tenni, az csak az utódok hálája és elismerése a mult nagy szellemi vezéreivel szemben. S ez kétszeresen kötelességünkké válik akkor, a mikor azoknak nemcsak emléke, de szellemük, az általuk proklamált elvek és eszmék ereje is meggyengül egy oly szervezetben, a mely egész létezésében ezen elvek hirdetésére ós tovább fejlesztésére van hivatva. S ha még mindehez hozzájárul az is, hogy e nagyok közül épen a legnagyobbnak alakja és emléke újabban egyoldalú felfogásban, kegyeletsértő módon állíttatik elénk, úgy hogy sokak lelkében összeomlik az eddig látott ideál, akkor még inkább szükségünk van ^rra, hogy négy század világtörténelme által igazolt csodás nagy eszmék szellemi fejedelme profán színben ne tűnhessék fel sohase előttünk. Mert nekünk, kik Kálvin szellemi örökösei akarunk maradni, ő sohasem lehet csupán csak egy a reformátorok közül, hanem mindenkor a reformátor. Zwingli, Viret, Farel, Béza s a többi kisebbek, sőt még maga a nagy Luther is, reánk kálvinistákra nézve csak a történelem nagy alakjai, a kik előtt tisztelettel hajlunk meg. De Kálvinnal szemben már másként állunk, hozzá közelebb érezzük magunkat; szinte azt mondhatnók: vérszerinti rokonságbctn vagyunk vele szellemi értelemben. Mert az ő neve a keresztyénség legtisztább, legmagasabbrendű formáját jelenti számunkra, az igazi reformácziót, a hogy Kossuth Lajosé a magyar nép számára az igazi függetlenséget. S a ki lelkének az evangélium által megtermékenyített erejével négy századon át nemzeteket tett naggyá és hatalmássá; a kinek szellemtüzénél nemzedékek melegedtek s keltek új életre, az olyan valóban megérdemli, hogy az utókor is állandóan ápolja emlékét. Egy cseppet sem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a Kálvin-jubileum és a Kálvin személye körül folyó harczok sokak lelkében felébresztették a szoborállítás eszméjét itt nálunk Magyarországon. A korszellem így hódol ma leginkább a nagyok emlékének, s ez a gondolat vezette kétségtelenül a debreczeni mozgalom lelkes vezetőit is. A fentebb elmondottak után talán nem is kell hangsúlyoznunk azt, hogy mily értékesnek s dicsérendőnek tartjuk ezt a Kálvin emléke folytonos ébrentartására induló törekvést. És talán mindenféle formában helyeseljük is azt, csak épen ebben az egyben nem, hogy emlékére szobrot állítsunk — épen mert Kálvinról van szó! Mindnyájan ismerjük Kálvin felfogását ebben a kérdésben, sőt ismerjük határozott parancsát is, a mellyel még azt is megtiltotta, hogy a sírját valaha megjelöljék. A kálvinista országok eléggé megőrizték ezt a szellemet s maga a genfi bizottság is respektálta ezt, a mikor a Kálvinjubileum emlékére nem Kálvin-szobor, hanem „Reformácziói emlékmű" felállítását határozta el. És érdekes, hogy a holland kálvinisták még ezt is helytelenítették. Legnagyobb vezéreik részben ez okból nem jelentek meg a genfi ünnepségeken. De van még egy másik, mondhatnánk anyagi ok is, a mi ellene szól e kétségtelenül nemes intencziójú tervnek, s ez a mi végtelenül nagy szegénységünké s az nagy szükség, a melyben annyiféle intézményünk szenved. Mennyi mindenre kell a pénz, mennyi új dolgot kellene felállítanunk, szerveznünk, fenntartanunk és mégis holt kőbe vagy rideg bronzba akarunk ölni tízezreket? Márványszobrokkal s értékes festményekkel csak a gazdagok képesek díszíteni termeiket s ott a gazdag környezetben mindez harmóniában is áll egymással. De nem meggondolatlan-e az az ember, a ki ugyanakkor, a mikor szegényesen berendezett kislakásából még annyi mindenféle más hasznos és lényeges dolog hiányzik, drága pénzért szobrot s festményt vásárol ? Es van még egy, a leghathatósabb érv s ez a kálvinizmus tiszta szellemisége. Mi a református vallást tartjuk