Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-08-13 / 33. szám

pán. Az a néhány ifjú, a ki már akkor is munkása volt a szőlőnek, harczolni ment le a gyűlésre, nem megnyugodni. Az eperjesi gyűlés sem nyújtott pihenést, de nyújtott megnyugvást. Egész csoportjával találkoztunk azon társainknak, a kikről tudtuk, hogy áldoztak az evangéliumért, — s bármennyire igénybe volt is véve időnk minden pereze, az ő környezetükben, velük együtt munkálkodni megnyugvás volt. És ez a tény ismét a jövő képét tárja fel előttem. A Dsz. konferencziái a keresztyén környezet varázsával fogják hívogatni az Ur munkásait. Nyugalmas szombatok lesznek az egy évig tartó küzdelmes hét után. Ám nemcsak megnyugvásban, megszégyenülésben is volt részünk. A míg szétszórva az ország legnagyobb városaiban leéltük ezt az évet s a Diákszövetségről állandóan azt a képet hordtuk magunkban, a mit a tatai gyűlés nyújtott, nem is sejtettük, hogy az Úr szép csendben milyen erős táborokat nevel. Mikor összegyűltünk, mikor e titokban fejlődött keresztyén egyéniségek összetalálkoztak egymással, akkor láttuk csak, milyen sokan vagyunk! Mindjobban meggyőződöm róla, hogy a Dsz. organizmusában tényleg működik az a csodálatos erő, mely minden élő szervezet sajátja s mely biztos haladással mind nagyobbra növeli a testet, újabb és újabb sejteket csatol hozzá, tovább és tovább fejleszti a tagokat: a növekedés vis vitalisa. Kicsinyhitűségünk miatt meg kellett szégyenülnünk az Atya előtt, s lehetetlen volt elkerülnünk azt a következtetést, hogy Istennek czélja van. nemcsak az egyénekkel, hanem a Dsz. egész szervezetével is. S mintha ezeket a czélokat meg is mutatta volna nékünk Isten. Ha valaki azt kérné, hogy az eperjesi gyűlés czimét lássam el a legjellemzőbb jelzővel, azt felelném, hogy a látomások konferencziája volt az. A záróbeszédet az utazótitkár, Victor János tartotta, s az ő ajkáról csendült el az a mondat, a mi bizonyára jelszavává lesz a Dsz.-nek: „A magyar diákság evangélizálása ebben a diáknemzedékben!" A mi annyit jelent, hogy négy év leforgása alatt ne legyen hazánkban diák, a kinek az evangélium, Jézus Krisztus üdvözítő halála nem prédikáltatott! Meghökken, a ki ezt a jelszót meghallja és vagy félreáll a lázasan futók pályájáról, vagy követi Pál apostolt: „ . . . a melyek hátam mögött vannak, elfelejtvén, a melyek előttem vannak, azoknak nekidőlvén, a czél felé futok ..." Igaza volt annak, a ki ezt a jelszót kimondta, hogy a felségestől a nevetségesig itt is csak egy lépés. S a kik itt olvassák, e lap hasábjain, vájjon nem tartják-e ők is nevetségesnek ? Hogy férkőztök ti oda az egész magyar diáksághoz ? Hol lelitek meg azokat, a kik istentagadó egyesületek falai mögé rejtőztek? Hol találtok rá azokra, a kik a léha, bűnös élet mocsaraiba vonulnak vissza előletek? Hogy közelítitek meg azt a diákot, a ki tudományával, könyveivel emel maga elé barrikádokat ? És a legnehezebb pont: hogyan töritek át a képmutatás, az álkeresztyénség falait? Ezekre a kérdésekre nem tudok felelni, csak Pál szavaival: „Mindenre van erőm a Krisztus által, a ki engem megerősít!" Négy év múlva majd el tudom mondani, hogy annyi lehetetlenség hogyan vált lehetővé. De láttunk még nagyobb, még messzebb fekvő, még ragyogóbb látomást is! Westerbeek van Eerten holland orvostanhallgató, kit a konstantinápolyi konferenczia útján ismertünk meg s ki nyári gyűlésünknek elejétől végéig résztvevője volt, a misszió tanulmányozásáról tartott előadásában szólott egy mozaik képről, mely a Sofiatemploni boltozatának egyik ékkövébe van illesztve s Krisztus-fejet ábrázol. Minden évben bemeszelték a mohamedánok, de mindig újra és újra előtör, mintha igényt tartana arra a templomra, arra a népre, mely olyan mély sötétségben té velyeg. A magyar protestantizmus feladata a török mohamedánizmus ! Megpróbálták közöttük a missziót más nemzetek; a török hidegségén, gyanakodásán kicsorbultak a szeretet fegyverei. Egyedül a magyarhoz van bizalmuk. A legegyszerűbb török is „testvér"-nek nevezi a magyart. Mi vagyunk felelősek érettük. A százados nyomorgatásra ez lesz az igazán égető boszúállás, az eleven szón, ha magyar testvérek ajkáról csendül fel közöttük az örömhír! íme a ragyogó látomás a Dsz. előtt! Mi, a kik a kezdet munkásai vagyunk, talán nem érjük meg, talán csak távolról nézzük és üdvözöljük azt; de az Atyának terveiben ezer esztendő annyi, mint egy éjnek rövid vigyázása. III. Mint szervező konferenczia, e gyűlés szintén elvégzett annyit, a mennyit a növekvő belső tartalom által mind jobban kiduzzasztott keretek, külső formák érdekében meg kellett tennie. Bár e tekintetben a Dsz. elve az, hogy épületét csak azokon a pontokon bővítse, melyeken igazán szükség van rá. Egy ilyen szükség lépett elő kis mértékben már a tavalyi konferenczián, egészen követelő modorban pedig az elmúlt iskolai év végén. A végzett diákok csapata, a kik a főiskolák padjaiból s így a Dsz. tagjai közül is kinőttek, annyira megnövekedett, hogy előttünk állott a kérdés: lemondjunk-e róluk, vagy módot keressünk arra, hogy tovább is, egész életükre alkalmat adjunk nekik a Szövetség kebelében való megmaradásra. Nekik is fájt volna leszakadni az ágról; de a fa is megsiratta volna elszórt gyümölcseit. így jött létre egy új egyesület, a Ker. Végzett Diákok Orsz. Egyesülete. Azonnal meg is alakult, elnöke, br. Podmaniczky Pál theol. tanár. Hatalmas segítséget várunk tőle. Szervezetének sajátos vonása az, hogy folyton növekedni fog a Dsz. munkája arányában, a nélkül, hogy volnának olyan okok, a mik tagjainak számát csökkentenék, a szaporodás egy részét felemésztenék. Erős kőfal vesz körül nemsokára bennünket s fedezni fogja a Dsz. munkáját. Segítséget fog nyújtani olyan dolgokban, melyekre mi gyengék vágyunk. Különben sokkal kisebb még az egyesület, hogy már is jelentőségéről beszélhetnénk és sokkal nagyobbnak készül, minthogy a jövőben betöltendő szerepét kiszámítani lehetne.