Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-07-02 / 27. szám

hetjük e könyv nólkiil is, sőt jobban, inert szerző a zsoltárok szövegéből vagy tartalmából természetesen csak azt a kisebb részt, vagy részeket veszi fel, a mely alkalmas arra, hogy saját gondolatait hozzájuk kapcsolja. Mig tehát én az eljárását indokul el nem fogadom, addig szerencsés gondolatnak tartom azt, ha valaki a zsoltárok felhasználásával vállalkozik arra, hogy imádságos könyvet írjon. A zsoltárok könyve ugyanis az imádkozó lélek számára egy csodás, kimeríthetetlen gazdag forrás. Mintha mindegyik más és más lélekből szakadt volna föl. — mintha mindegyikből egy-egy külön lélek szólna a magasságban lakó Istenhez, hogy öröme a végtelenben nyerjen megdicsőülést s bánatát ugyanaz az égi hatalom oszlassa, könnyítse s a lelkére nehezedett szenvedést leemelje. A szorongatott lelkiismeret, a bűnei felett bánkódó, siránkozó lélek, — midőn itten nincsen, ki segítsen, — hogyan emelkedik előbb félve, majd bízva, remélve, az öröktiszta világosságba, hogy lerázza magáról a földön ráragadt szennyet s fenn megtisztulva, térjen vissza a földre, hogy legnagyobb ellenségével, a bűnnel szemben az imádságban találjon védelmet, vigasztalást, erőt és békés megnyugvást! A zsoltárírók tudtak imádkozni, mert bizonyára szerettek is gyakorta imádkozni. A zsoltárírók kenyere éjjel és nappal a könnyeknek hullása a bűnök felett; s tudva, hogy a bűntől egyedül Isten szabadíthatja meg, a lélek szép csendesen nyugszik meg az Úristenben, mint a hogy dúló vihar után béke, lebbenés nélküli nyugalom tölti el a nagy, szépséges természetet. A mi tehát a forrást illeti, szerző egészen jó helyre fordult s a mit e forrás gyöngyeiből czéljának megfelelően kivett, egymás mellé állított, az mind szép és helyes is, de a gyöngyökhöz csatolt gondolatok legtöbbször közönséges emberi gondolatok, melyekből hiányzik a legfőbb : az imádság felemelő, erősítő, bizalmat adó, kibékítő és megnyugtató ereje. Az imádságnál nem elég az, hogy Istent dicsőítő szavainkat a madarak trilláival, a csillagok glóriájával s a természet néma énekével és beszédével összekapcsoljuk. Az imádságra nem Istennek, hanem nekünk, tehetetlen, küzdő, csüggedő ós reménykedő, gyűlölködő és szerető, porban, bűnben élő, de ég felé vágyó és haladó embereknek van szükségünk. Minden imádságunk legyen első sorban bűneink bevallása Isten előtt! Ne gondoljunk arra s ne is tartson vissza az aggodalom, hogy itt ismétlésbe essünk. Nem baj. A bűnökbe is naponként, sőt óránként beleesünk ; tehát annál inkább kiáltanunk kell a segítő kéz után, hogy az kiemeljen bennünket. És itt nem elég csak a zsoltáros panasza és reménysége. Imádságunkban Krisztust kell keresnünk, hozzá emelkednünk, hogy az ő véréért és érdeméért mi, csak büntetést érdemlők, — kegyelmet nyerjünk. A ki imádságot, — szerintem nem imát — akar írni, az, kell, hogy maga is nagy és nehéz megpróbáltatásokon menjen át, vagy az igazi öröm és boldogság forrását kell hordania szívében s gyakorolnia magát az imádkozásban. Itt nem elég akarni, hanem a Krisztussal kell érezni és 0 benne élni. Távol áll tőlem, de nincs is rá okom, hogy Révész imádságos könyvét elítéljem. Nem, sőt elismerem, hogy itt-ott megcsendül az igazi imádság hangja, itt-ott fellobban az imádság lelke, s bízom benne, bízom nemes törekvésében, hogy ha gyakorta imádkozik az Úr Jézus nevében és szellemében, az imádkozó lelkeknek igazi imádságokat is fog nyújtani. Még csak egyet! Ha valamikor a kötetet újra kiadná, vegye figyelembe, hogy köznapokra, a mikor istentiszteletünk csupán éneklésből és imádságból áll, ez imádságok túlrövidek. Gondolnunk kell arra, hogy necsak minőségileg, de mennyiségileg is eleget nyujtsunk a templom után vágyó s az Úr házát szerető híveknek. Keresztesi Samu. BELFÖLD. Naptáraink és a prot. népies irodalom. Nyilvánosan és magánbeszélgetésekben szinte unalomig hangoztatjuk: „adjunk a nép kezébe nekivaló, jó szellemi táplálékot, hadd épüljön, hadd művelődjék, hadd legyen élő, hasznos tagja az emberi társadalomnak is". így beszélünk, sőt teszünk is ez irányban valamit. Adunk ki néplapokat, valláserkölcsi czélokat szolgáló füzeteket; évről-évre kalendáriumok jelennek meg bő tartalommal, szép olvasmányokkal a protestáns nép számára. Csak egy baj van: a protestáns nép nem akarja észrevenni, hogy minden ő érette történik. Merev, visszautasító magatartásán megtörik minden jóravaló igyekezet, mellyel a vallásos lapokat, iratokat, kalendáriumokat ajánlgatjuk neki. A lapok aztán a pártolás hiánya miatt megszűnnek; a vallásos kiadványokat a könyves boltok polczain tenyérnyi por lepi, senki nem keresi; a kalendáriumok egy nagy része idejét múlva, a szatócsok kezében kallódik el. Ezzel az elszomorító ténnyel szemben pedig ott áll a róm. katholikus sajtó diadalmas hadjárata, a róm. katholikus népies irodalom reményteljes élete. A különféle újságok, kalendáriumok, népies füzetek ott még a legszegényebb családokban is buzgó pártolókra találnak. Egy földhöz ragadt szegény, róm. kath. kőbányamunkás mult évi számadásából olvasom, hogy 729 kor. keserves évi keresményéből épen 24 koronát áldozott a Népszövetség kiadványaira, különféle újságokra, könyvekre. Ilyen buzgóság, áldozatkészség mellett igazán nem mondható alaptalannak a kassai püspök ama dicsekedő bizakodása, hogy a negyedmillió példányban széjjel küldött népszövetségi kalendáriumnak s az ugyanolyan számban havonta megjelenő füzetnek „már lesz foganatja". Bizony lesz 1 De hát mi, protestánsok?! .... Szép csendesen megnyugszunk abban a gondolatban, hogy a fegyvert