Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-06-04 / 23. szám

adások? Nem. Mindenesetre magas színvonalon állottak. A vezetőség elsőrendű erőket nyert meg. Hallottuk Cairns aberdeeni (Skóczia), Boswortli oberlini (Eszakamerika), Söderblum upsalai, Schader kiéli, Allier párisi, Wright Yale-egyetemi, Bliss beyrouthi tanárokat stb. De újat alig mondtak, akár abban az előadássorozatban, mely hitünknek szilárd alapjait tárta fel előttünk („Diákok nehéz kérdései és a keresztyénség válasza"), akár abban, mely a keresztyénségnek nagy gyakorlati eszményeit és követelményeit hangsúlyozta („Diákok és Krisztus tanításának alkalmazása a modern életre"). Mi volt tehát az erő forrása? A közösség. Az a tudat, hogy a legkülönbözőbb nemzetek egyesült keresztyén diákságát képviselték az előadók, midőn bizonyságot tettek róla, hogy az Istennel való közösség az élet legnagyobb tapasztalata; hogy végső elemzésben minden erkölcsiség vallási talajban gyökerezik; hogy Jézus Krisztus többet hozott példánál ós tanításnál: diadalmas életerőt; hogy Benne az élő Isten megnyilatkozását látjuk; és hogy az imádság hatalmában munkánknak és életünknek főtényezőjét bírjuk. S talán még inkább egybeforrasztottak azok az előadások, a melyek Krisztus tanításának a diákéletben, a különböző keresztyén felekezetek egymáshoz való viszonyában, a nemzeti életben és a nemzetközi viszonyokban való következetes érvényesítését fejtegették. Van valami titokzatos dolog, a mit kollektív lelkiismeretnek lehet nevezni. Ennek a vádló súlyát éreztük az előadások alatt. S egyik legmélységesebb tapasztalata együttlétünknek az az erős bizonyság volt, hogy első sorban tőlünk, kik a világ diákságát, az emberiség leendő irányítóit képviseljük, tőlünk várja el az élő, uralkodó Krisztus, hogy hívebben és teljesebben kiábrázoltassék az ő szelleme az élet mindenféle vonatkozásaiban. Ereztük, hogy a keresztyénség közelebb állana már világuralmának beteljesedéséhez, ha maguk a keresztyének nem gátolták volna meg azt a múltban, a Mester tanításával ellenkező életükkel. Hogy ezeket a nagy eseményeket valóra válthassuk, egy másik előadássorozat az egyéni munkás keresztyén élet alaptényeit tárta újra elénk. „Krisztus realizálása0

— Isten jelenlétének gyakorlásában; mások szükségéért való munkában; a „szentek közössége" bátorító erejének kihasználásában; a Szentlélek vételében: ezek a tárgyak, mivel egyéni életünk mélyét érintették, talán legjobban éreztették közösségünket. Láttuk, hogy a legkülönbözőbb, sőt ellentétes körülmények között is a világ bármely részén ugyanazon küzdelmei ugyanazon erőforrásai és ugyanazon reménységei vannak mindazoknak, kik Jézust Úrrá tenni igyekszenek a XX. század diáklelkeiben. Még egy előadássorozatot kell megemlítenem, — a közösség érzésének szintén fontos tényezőjét. „Semmi nem forrasztja úgy össze az embereket, mint egy nagy háború", — mondotta Mott János. Szemlét tartottunk tehát azon területek felett, melyeken legsürgősebbek és legnehezebbek a hadi műveletek. Beszámolókat tartottak a távoli Kelet kiküldöttei (India, Khina, Japán), a közelebbi Kelet képviselői (Egyiptom, Sziria, Kisázsia, Törökország), a latin teriiletek diákjai (Olaszország, Francziaország, Délamerika) és a Balkán-nemzetek, meg Oroszország munkásai. Az egybegyűltek együttes imádsága ostromolta egy-egy ilyen beszámoló után az eget e munkaterek érdekében. És hogy az imádság meghallgattatott, hogy a diákmozglom ezeken a nehéz helyeken örvendetes jövőnek néz eléje, azt mutatja pl. az a tény, hogy a konstantinápolyi gyűlés óta már megalakultak a mozgalom csoportjai Belgrád, Szófia és Bukarest egyetemein. Foglalkozott azonkívül a gyűlés fontos gyakorlati kérdésekkel is. Miként tarthatjuk meg mozgalmunk teljes lelki erejét? Miként orvosoljuk a bibliatanulmányozó munka hiányait? Miként kapcsoljuk a mozgalomból kikerült embereket az egyházak állandó munkájához ? Mit tehetünk a társadalmi kérdések megoldása terén? Miként tolmácsoljuk a diákvilág számára az 1910-i edinburgi világmissziói gyűlés jelentőségét? Stb. stb. A mozgalom terjedelmének növekedésével mindinkább nőnek veszedelmei is. Annak a városnak a falai között jártunk, a melynek neve is a keresztyénség egykori nagy hatalomra jutását hirdette, — annak szomorú következményeivel együtt. Hála Istennek, mögöttünk vannak a világtörténelem tanulságai. A hatalmas világmozgalom vezetői jól teszik, ha újra meg újra megalázkodnak ós vizsgálat tárgyává teszik módszereiket, czéljaikat, eredményeiket. Vannak hiányok és hibák. Hol nincsenek? Az a jó, hogy a mozgalom tudatában van fogyatkozásainak és küzd ellenük. Záróbeszédében Mott János összefoglalta a konferenczia főjelentőségét: jobban megértettük együttlétünk alatt a Mester nagy kívánságát és imádságát, „hogy mindnyájan egyek legyünk". Ezt a nagy üzenetet kell világgá hirdetnünk. Az emberiséget nem lehet meghódítani a keresztyénséggel, míg annak serege belső viszályban gyengíti önmagát. Nem külső egységről, annál kevésbé egyformaságról van szó. Ez halált jelentene. Egymás szeretéséről van szó, de a szó legigazabb értelmében. „Addig elmélkedjünk Urunk vágyain, míg szakadásaink és egyenetlenségeink teljes bűnösségükben nem állanak előttünk. S aztán tegyük azt velük, a mit más bűneinkkel megteszünk." Ezt a nagy üzenetet hozta magával a jelenvolt 6 magyar kiküldött is. Mit csináljon vele ? Mit tegyen, hogy Magyarországon is az élő keresztyénségnek egységes phalanxa nyomoljon a bűn, az anyagiság, az önzés, a közönyösség, a vakhit és a hitetlenség uralmának megdöntésére? Hogy az az élő, nem külső, hanem belső egység meglehessen, többnek kell lennie az életnek magának! Az élő Isten lelkével érintkezésbe hozni diákságunk rétegeit; valóságra váltani azt a többnyire holt ismerethalmazt, melyet a keresztyénség felől bírnak; megakadályozni a hitetlen pogányság terjedését, melynek oly könnyen rabul esik személyes hit nélkül felnőtt ifjúságunk; erős, gyakorlott, lélekkel teljes, munkás hadat nevelni főiskoláinkon egyházaink társadalmi munkáira; egy szó-