Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-05-28 / 22. szám

Világkongresszus Konstantinápolyban I Méltán üdvözölhették résztvevői az új kornak születése napján a törökök uralkodóját. A régi regime alatt elképzelhetetlen lett volna egy ily gyűlés megvalósítása. Hogy mily nehézségek leküzdésébe és mily óriási előkészítő munkába került még a jelen viszonyok között is, arról nem is alkothat fogalmat, a ki nem nyert betekintést a rendezőség műhelyébe. Lehetetlen lett volna azonban minden munkásság árán is megvalósítani a kongresszust, ha rendelkezésére nem állott volna a Konstantinápoly tőszomszédságában álló, az amerikaiak által alapított és fenntartott, virágzó keresztyén főiskola: a Robert-College. Ennek termei, ennek vendégszeretettel megnyitott diákotthona, ennek buzgó munkásai, ennek a Konstantinápolyban és környékén élő angol nyelvű koloniával való összeköttetései: ezek képezték a gyűlés keretének jórészét. Szinte el is felejttették velünk, hogy olyan országban vagyunk, mely a czivilizácziónak csak elemi iskolájába jár még. Magából a valódi Konstantinápolyból csak a turistát érdeklő látványosságokkal és mindenekfelett a leírhatatlan és felejthetetlen természeti szépségekkel volt dolgunk. Úgy hogy a miben minden keleti utazás olyan gazdag szokott lenni, kellemetlen, boszantó tapasztalatoktól úgyszólván mentek voltak a gyűlés tagjai. Annál szabadabban érvényesülhetett a hely jelentősége. A konferencziának elsősorban maga az a tény adott fontosságot, hogy Konstantinápoly határában folyt le. A Ker. Diákok Világszövetségének körültekintő vezetősége nem csak általában a mozgalom fejlesztésére akarja felhasználni konferencziáit, hanem azt a nagy szellemi súlyt, melyet egy-egy ilyen gyűlés képvisel, latba igyekszik vetni az épen legsürgősebb missziói kérdések megoldására is. Ezért hívta egybe négy esztendővel ezelőtt a tokyoi gyűlést. S ezért sietett rögtön megragadni az alkalmat, melyet a kedvezőbbre fordult viszonyok a közelebbi oriensben nyitottak. Előre tudtuk, hogy a mohammedán világ és elsősorban Törökország evangelízálását nagy lépéssel fogja előbbre vinni ez a konferenczia. Várakozásunk lényegét tekintve, nem is csalódtunk. Az a nagy hadjárat, melyet a Világszövetség főtitkára, Mott János végzett a konferenczia előtti három hónap folyamán a török területen levő főiskolák ifjúsága között; az a nagy szám, mellyel ezen intézetek diáksága képviselve volt a gyűlésen; az a nagy anyagi és időbeli áldozat, melyet nem sajnáltak e kiküldöttek, hogy megjelenhessenek (a Kis-Ázsia belsejében levő harponti Euphrate-kollegium diákjai három hétig utaztak lóháton, míg a Fekete-tenger partjára jutottak): mind sejttették velünk, hogy nagy dolgok küszöbén áll a Levante. A gyűlés folyamán Konstantinápoly, Szmirna, Beirut, Harpont stb. diákjai megalakították a Törökbirodalmi Keresztyén Diákszövetséget. Mit nem jelenthet ez a szervezet a közel jövő átalakulásaiban! Várakozásaink azonban mégsem úgy teljesedtek, mint gondoltuk. Azt reméltük: az Izlám kérdése lesz az érdeklődés középpontja. Azt vártuk, hogy a gyűlés hatalmas ostrommal fogja megtámadni a mohammedánizmus falait. E helyett alig hogy szóba került a kérdés. S ennek több oka volt. Először is a török birodalom területén a nehéz körülmények folytán úgyszólván nincs még egyenesen mohammedánok között folytatott missziói munka, mely értékesíthette volna egy ily ostrom hatását. Továbbá Törökország művelt rétegeinek nem annyira régi hitük megczáfolására van szükségük — attól elsodorja Őket a nyugati műveltség — mint inkább a keresztyénség konstruktív, pozitív előterjesztésére. A gyűlés programmjában ezért volt fontos az az előadássorozat, mely a keresztyénség „modernségét", korunk égető kérdéseinek megoldására elégséges voltát tüntette fel. Különösen azonban azt tartotta szem előtt a Világszövetség, hogy Törökország evangelizálásának főproblemája a területén élő keresztyén felekezetekben rejlik. A míg az örmény és görög stb. egyházak mai elhanyatlott állapota csak a tükör, a melyből a török ember a keresztyénséget megismerheti; a míg a töröknek lelkében a „keresztyén" szóhoz — a görög és örmény kereskedők jelleme folytán — ugyanolyan fogalmak kapcsolódnak, mint nálunk a „zsidó" névhez, — addig nem sok a remény a Izlám meghódítására. Arra nem gondolhatunk, hogy ezek az évezredes felekezetek protestánsokká legyenek. De jelenlegi halálukból mégis felemelhetők arra a magaslatra, a hol a vallás és az erkölcs nem válik többé külön egymástól és a hol az egyházi élet nem merül ki megcsontosodott szertartások fenntartásában. Az IzJám ostromlása helyett tehát a mohammedánok között élő keresztyén egyházak felélesztése volt a konferenczia óhaja. Hogy gyűlései mennyivel hozták közelebb ez óhaj megvalósulását, ki tudná megmondani. Annyi bizonyos, hogy a jelek reménységekre jogosítanak. A görög egyház vezetőférfiainak érdeklődéséből és meglepően rokonszenvező magatartásából lehetetlen volt ki nem olvasni azt, hogy ők maguk is szeretnék, ha új életnek, új szellemnek ereje hatná át egyházunk testét. És nem kevésbbé kiolvasható volt az a bizalom is, mellyel ezt a megújulást a protestáns világtól várják. Ha nyíltan nem is fejezték ki, bizonyos, hogy különbséget tudnak tenni a között a hatalmasság között, mely a román népek erejét aláásta és a között, mely a germán és angolszász nemzeteket az emberiség vezetőivé avatta. Csodálatos egy érzés volt jelen lenni azon a gyűlésen, melynek elnöke kijelentette: „az ősi zsinatok óta nem volt összejövetel, melyet ennyire ökuménikusnak lehetett volna nevezni". Micsoda perspektívát nyitott meg előttünk az, mikor Európa, Amerika, Ausztrália és Afrika protestáns diákjai és Ázsia népeinek szintén a protestáns misszió által megtérített keresztyén diákjai között barátságban, szeretetben elvegyülni láttunk a görög egyház különböző ágaihoz tartozó, azután örmény-keresztyén, kopt, maronita, szírkeresztyén stb. diákokat. 0 fölöttük, a terem homlokfalán a Mester szava görög szövegben: „Hogy mindnyájan egy legyenek".