Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1911 (54. évfolyam, 1-53. szám)

1911-02-19 / 8. szám

uralkodó is, kinek trónraléptével az angol puritánok azért rokonszenveztek, mivel presbiterianizmusa révén ügyük barátjának vélték. Ez azonban tévedés volt; mert bár a király a Hampton-Court-i tanácskozáson örömmel fogadta Reynolds eszméjét, de felszólalásában különös gánccsal kelt ki épen a genfi fordítás ellen, főleg annak széljegyzetei miatt, melyek mind erős, polemikus szellemben fogantattak s egyenesen az angol egyház intencziói ellen irányultak. „Pártos, helytelen, lázító, veszedelmes tévtanokkal telt," — ezek voltak a király elítélő szavai a genfi fordítás és jegyzetei ellen. Sőt rosszaló kritikájában különösen kiemelt két jegyzetet, a melyek a legmélyebb megbotránkozását hívták ki. Az egyik az Exodus 1.19-hez való jegyzet, mely jogosnak mondta a király iránti engedetlenséget. A másik a II. Krónikák XV. 16, a hol Asában hibáztatja a jegyzet, hogy anyját csak megfosztotta hatalmától, a helyett, hogy halállal büntette volna. A király, úgy látszik, feledte, hogy a szentírás egészen hű fordítása több kárt okozott volna a Tudoroknak a trónra vonatkozó igényeiben, mint a genfi reformátoroknak minden jegyzete. Lehetetlen, hogy mindazok, a kik a bibliát figyelemmel olvasták s különösen Náthán és Dávid, Akháb ós Nábóth történetét, elfogadhatták volna a királyság isteni jogának azt az elméletét, mely a Stuart dinasztiát nemcsak az ország törvényei, hanem minden erkölcsi rend fölébe emelte. (Folyt, köv.) V. s. BELFÖLD. Egyházunk ügyei, bajai. Református egyházunk ügyeiről, bajairól akarok szólani, melyek közt ha kisebb jelentőségűek is akadnak, ne feledjük el, hogy minden ügy kívánja a kitűzött czél elérését, minden baj a megfelelő orvoslást, nehogy az orvoslást nélkülözött baj az anyaszentegyház egész testében elterjedvén, a kis baj nagy veszedelmet vonjon maga után. Az acló-segély ügyét teszem első helyre, melyet egyházunk életében sarokpont gyanánt tekintek, mert annak a jövője ezen fordul jóra vagy rosszra. Nem akarok most arra kiterjeszkedni, hogy szeparácziós hajlamú korunkra tekintve, helyes volt-e magunkat, egyházunkat épen most és annyira az állam ölelő karjaiba dobni s koczkáztatni azt, hogy az ölelés közben meg is kötözheti — mihez hajlandósága nem hiányzik — kezünket-lábunkat s megfoszthat, a mitől őseink oly aggódva féltek, a reformáczió legnagyobb vívmányától, létezésünk alapfeltételétől: szabadságunktól. Csak arról szólok, hogy az adósegélypénztár megalkotásánál úgy a zsinat, mint a végrehajtó hatalom, a konvent nem méltatta kellő figyelemre a klasszikus mondást: „Quidquid agis, prudenter agas" ; mert ha ezt tette volna, ily gyökeres, felforgatásszámba menő újítását több számítással, nagyobb körültekintéssel s a lehetőségek több oldalú mérlegelésével tette volna meg. így pl. azzal, ha az új adózást elfogadott egyházak belhivatalnokainak díjlevelük átalakítását rendeli el, nem hozta volna a konventet abba a lehetetlen helyzetbe, hogy mivel a díjlevél kétoldalú szerződés, mely az egyik fél részéről önakaratúlag nem módosítható, csak tanácsolja a gyülekezetnek és belhivatalnoknak a közös egyetértéssel való átalakítást. Régi díjlevelünk még érvényes, bár azzal, hogy tényleg nem úgy fizetik, hanem készpénzben, már ki van vonva alóla félig az alap. Van díjlevelünk, mely búzát, bort, fát biztosít, s vannak híveink, kik azok egyikét sem fizetik, hanem valami igen csekély pénzt, mely csak egyik termény értékét sem fedezi, s a hiányt fizeti a pénztár. Valójában már nem híveink fizetnek bennünket, hanem a hívek némi támogatása mellett az adósegélypénztár, vagyis közvetve az állam. Már pedig díjlevelet is az ád, a ki fizetést. Vagyis: nincs ki állítsa ki díjlevelünket. S e tekintetben még tapogatódzunk, nélkülözvén a kötelező rendelkezést, a mi bajos is lenne. Mert tegyük fel, hogy régi díjlevelünk a végrehajtó-bizottság által megállapított összegeket állítná be készpénzben, — ki kötelezi magát annak kiszolgáltatására? Az egyház nem, mert ő csak úgy fizethet, ha a pénztárból megkapja a magáét; a pénztár ismét csak úgy, ha az államtól kiutaltatik az évi szükséges összeg. Ellenben, ha a terményeket meghagyjuk, azt, hivatkozva az új adórendszer elfogadására, a hívek tagadják meg, mert ők nem terményekkel, nem is azok váltságárával, hanem csak az új alapon elfogadott, illetve rájok vetett egynehány csekély koronával tartoznak. De csak ez az adósegély úgy jönne már egyszer rendbe, hogy lenne a fizetéseknek egy fix összege, tudná mindenki, mi az ő járandósága azon a napon, mikor hivatalát elfoglalja. Igaz, hogy a díjlevelek értékét felvettük a Vagyonleltár és Rovatos Kimutatás czímű nyomtatványba s ott minden pillanatban megtekinthető •— volna, ha ott nem fogták volna a konventi irodában, a hol mégis, ha valami adatra lenne szükség, tőlünk kérik, mintha annak egyetlen forrását nem tartották volna vissza tőlünk, elvonva rendeltetése czéljától, a díjlevelek eredetijével együtt, a melyre pedig a hivatalnoknak magának volna szüksége. Korpótlék, tandíjkárpótlás kérésénél mindig szükségünk volna reá, valamint a költségvetések és zárószámadások készítésénél is. Ott fenn nem tudjuk mi czélt szolgál; de azt tudjuk, hogy bármi czélnak megfelelhetne annak esperesileg hitelesített másolata is. Legsürgősebb ügyünk az úgynevezett tandíjkárpótlás is. Mi volna természetesebb, mint a tanító díj levelében kitüntetett tandíjak értékét a VB. által megállapított öszszegben kiírni s kifizetés végett bemutatni. De ezzel nem boldogulunk ilyen egyszerűen. Kilogramm számra kell okmányokat készítni, beszerezni, a melyből a felsőbb hatóságok megállapítják a tandíjkárpótlás összegét pl. 280 K helyett 40 koronát. Hát, kérem, vagy nincs vagy van ily