Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-05-08 / 19. szám

az áldozatkészségnek a múltban megnyilvánult forrásait akkor átok forrása lesz. De lia mi hívek maradunk a magyar protestáns egyház régi hagyományaihoz ; ha megtartjuk igényeink szerény voltát; ha nem azt nézzük, hogy nem kaphatnánk-e még többet, hanem azt, hogy mennyivel többet kaptunk már, mint régen; akkor áldás lesz reánk nézve. Az államsegély által felszabadult anyagi erőnk egy oly nagy része, a melyet eddig a mindennapi szükségletek fedezésére fordítottunk; ha tehát sikerül híveinkkel megértetnünk azt, hogy most levétetett a nyomasztó adóteher vállainkról, tehát tér nyílt az egyház erősítésére, nagy czéljai megvalósítására, az önkéntes adakozás ós rendkívüli adózás útján, és felköltjük bennük a régi prot. szellemet, az önkormányzat és az egyház iránti áldozatkészség szellemét: akkor nem félek az államsegélytől. Akkor csak áldás forrása lesz, mert felszabadit olyan erőket az alkotó-, fejlesztő munkára, melyek eddig a legégetőbb fenntartási szükségletek fedezésére voltak teljes mértkben igénybe véve. Sorsunk a mi kezünkben van. Mutassuk meg, hogy tudunk vele úgy élni, a hogy egyházunk érdeke megkívánja. * * * Ez a megnyitó beszéd — ismerve hivatalos egyházi közéletünket — minden hivatalos egyházi fórum előtt programra leend ugyan, a melyhez a vélemények és törekvések igazodni fognak, — mi azonban nem lévén hivatalos fórum, egy pár komoly megjegyzést fűzünk hozzá. Nem lóvén az állam és az egyház szétválasztásának követelői —- hiszen az úgy is el fog következni, rajtunk kivül fekvő okokból! — teljes mértékben aláírjuk gr. Tisza István ama véleményét, hogy a prot. egyházaknak állandó kontaktusban kell maradniok fejlődő igényeik kielégíttetése végett az állammal. Még abba is hajlandók volnánk belemenni, bizonyos kikötések mellett, hogy ez a kielégítés, a mint gr. Tisza István mondja, „fokozódólag" történjék. Egyet azonban ne felejtsenek el azok, a kik egyházunk külső sorsát intézik. És ez az, hogy a mikor érvényben van az 1848: XX. t.-cz., a meiy az államot az összes egyházi ós iskolai szükségletek fedezésére kötelezi, s a mikor vannak e hazában egyházak, a melyek már bőven kivették részüket az államvagy ónból, s a mikor az új kultuszminiszter által is százszoros fogadkozással beígért róm. kath. autonómia — ha meglesz — csak a róm. kath. egyház kezén levő Összes, nagyobb részében állami eredetű vagyon teljes át bocsátásával valósul meg, — akkor talán mégis alkalmasabb módja volna az állami támogatásnak az, a mely, akár arányos alaptőke átbocsátásával, akár ahhoz arányított és törvényileg biztosított évjáradékkal, egyenlő sorsba helyezné más egyházakkal a prot. egyházakat is, mintsem a jelenlegi, a mely mellett nemcsak arra vagyunk kényszerülve, hogy esztendőről-esztendőre a változó kormányok jóindulatáért könyörögjünk, hanem arra is, hogy költségvetés nem léte esetén — félre téve a múltban oly sokszor és oly fényesen megbizonyított alkotmányos érzékünket és törvénytiszteletünket — mi magunk követeljük a kormánytól a törvény megszegését és az életfeltételünket képező államsegélyek törvénytelen kiutalását. Mi úgy hisszük, hogy az arányos dotáczió, vagy az arányos óvjáradék törvényszerű és az évi állami költségvetéstől nem függő biztosítása, addig, míg az 1848: XX. érvényben van, nem tenné ki prot. egyházainkat a gr. Tisza István által említett ama veszedelemnek, hogy az állam „leveszi a kezét rólunk". Hogy nem veszi és nem veheti le, kézzelfogható bizonysága annak a róm. kath. lelkészi1

és tanári kongruának állami segedelemmel való rendezése. Ha a róm. kath. egyház sikerrel hivatkozhatott ezek kierőszakolásánál, a kezén levő horribilis vagyon daczára is, az 1848: XX. t.-cz.-re, — ugyanígy a prot. egyházak is joggal követelhetnék továbbra is, a megnyert dotáczió vagy évjáradók mellett is, fokozódó szükségleteik kielégítését. Quod uni justum, alteri aequum! Hiszen épen ilyen czímen sikerült — a valóságos jog és valóságos méltányosság ellenére — keresztiilforszirozni a róm. kath. egyház újabb állami támogatását I Ha tehát gr. Tisza István óva figyelmezteti a magyar prot. egyházat, hogy „az egyszerre való, végleges végrehajtás tetszetős jelszava által ne vezettesse magát félre", — mi egyházunknak szerény munkásai pedig, a szomorú tapasztalatok alapján, arra hívjuk fel az egyházaink külső sorsát intézők figyelmét, hogy az évről-évre való garasos alkudozás és kielégíttetés nemcsak nem méltó a magyar prot. egyházhoz, de azt a veszedelmet is magában rejti, hogy míg mi a „fokozódó", de mindig a kormány és törvényhozás jóakaratától és szabályos funkczionálásától függő államsegélyezós mellett álmodozgatunk a folyton lekötött erőknek alkotó-, fejlesztő munkára irányítása felől, az idő alatt más egyházak, a már birtokukban levő teljes vagyonnal örök kapitalist teremtenek, s a mikor elkövetkezik az exlex s végül az állam és egyház teljes elválasztása, amazok a telt, mi pedig az üres koldustarisznyával indulhatunk további útunkra! TÁRCZA. Hazafias egyházi énekek a XVI. századból. Nem lesz érdektelen feladat bemutatni azon hazafias énekeket, melyek Szegedi Gergelynek 1859. évben kiadott énekeskönyvében foglalnak helyet. Ez énekek a régi magyar lirai költészetnek egyszerű, mondhatnám költőileg csiszolatlan termékei, de hangjuk s tartalmuk élénk világot vet azon felfogásra, mely a XVI. század viharai közepette, mint a hazafiság érzése, egyházi költőinknél kifejezést nyert. Magukban foglalják a honfiúi keserűség panaszát, mely a török iga nyomása, mint