Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-18 / 51. szám

bár azzal végezzük is, hogy félrelökjük magunktól — mégis csak bűn. Van azonban még egy magasabb fok is, s kegyességünknek még erkölcsösebbnek kell lennie. Mert megtörténhetik, hogy lelkünkben felébred valamely bűnös gondolat. Mi azt azonnal visszautasítjuk. De ha nem kivülről lépett az be lelkünkbe, mint az első embernél és a második Ádámnál, hanem belülről indult kifelé, ha akaratlanul és gyorsan bukkant fel, szívünk mélyéről, úgy ez annak belső romlottságát árulja el. S ha ez nem is bűn, legalább is árnyéka a bűnnek, s az árnyék bizonyságot tesz a testről, ha nem is lehet felismerni mindjárt. Most aztán, ha nem is boszúsán, de bizonyára gúnyosan így szólnak erre az emberek: De hisz ez az erkölcstan jó lehet talán az angyalok számára, de az emberek számára használhatatlan. Zordon életfelfogástok, puritánizmustok esztelenekké tesz, az erkölcs határai fölé ragad titeket. Isten igazságtalan lenne, ha más valamit kivárnia, mint lehetséges erkölcsösséget. És a mi kegyességünk így válaszol: Angyali morál ! Igen, de egyszersmind emberi és egyetlen morál. Mert nincs többféle erkölcsiség: egy az emberek, egy az angyalok, egy az Isten számára. Csak egyetlen egy van: a tökéletes erkölcsiség. Oh! kétségkívül az ily morál lehetetlenség. De figyelmezzünk csak: valamely lehetséges erkölcsiségről beszélni annyi, mint az erkölcsiséget gyalázni. Mert abban az állapotban, a melyben most cselekszik, az ember többé nem normális. Elbukott, neme bűnének súlyától ragadtatva, az első emberétől a saját maga bűnéig. Mert nem az a törvény, a mit ez, vagy az az ember képes betölteni, hanem az, a mit minden embernek be kell tölteni. A bukás alacsonyította le az embert és nem a törvény. Az embernek, igen, volt bukása, de a törvénynek, azaz a morálnak sohasem volt bukása. És mialatt az emberek, hogy az űrt betöltsék, megalkuvó skepticzizmusukban elkezdik mondogatni: „Lejjebb ! Szállítsuk le a törvényt az ember színvonalára! Folyton lejjebb!" — a mi megalkuvást nem ismerő kegyességünk, hogy az űrt betöltse, így szól: Feljebb! Emeljük fel az embert a törvény megváltoztathatatlan s elérhetetlen magasságáig ; mert a mi lehetetlen az embernek, lehetséges az az Istennek. Mert a hová elhatott az eset, oda elhat a kegyelem; a hol a bűn kiáradt, ott a kegyelem is bővelkedik. A kegyelem, t. i. a megbocsátó erő, a mely azt mondja: Feljebb és mindig feljebb! Akkor aztán a lealacsonyított keresztyénség fölé, a mélységek fölé, a hol kuszáitan összegyűlnek a végzések : a rendeletek morálja, a megbocsátható és halálos bűnök, a felesleges jó cselekedetek és minden kazuisztikának engedékenysége és szőrszálhasogatásai, — hatalmas fuvallat árad a szeplőtlen és életébresztő magasságból, a hol tökéletes fenségben Isten lakozik. Ez oly légkör, a mely tisztább, mint a legtisztább levegő. Oly légkör, a mely kegyességünket tisztítja, áthatja, újjáteremti, megtölti a legmélységesebb miszticzizmussal s a legerőteljesebb kegyességgel. Mert a mi egész vallásunk egyszersmind a mi egész erkölcsiségünk is, s a mi egész erkölcsiségünk egész vallásunk is egyszersmind. Avagy, a mint azt atyáink kifejezték : mindenek előtt, mindenek által, mindenekért és mindenek fölött az Isten tisztelete. III. És most, jelenjetek meg ti, az Isten szolgálatában hűségesek, — én atyáim! Most már nemcsak pásztortok az, a kit én hallani akarok, de látni akarlak titeket, magatokat is. Én látlak benneteket. A hívő felkel. Hugenotta hegyeink mélyén nem egy, a mint mondják, így imádkozott: Uram, a te szolgád felkel. És este így : Uram, a te szolgád nyugodalomra tér. A te szolgád ... ez volt minden. Tisztjének így felel a katona: Jelen! És ez elég. A hívő öltözködik, — és ruházatáról ismerni meg őt. Mert ha minden nevetséges szigorúságot el kell is kerülnie, egy benső érzés minden hiú haszonlalanságtól megóvja őt. Ruházatul egyszerű kelmét keres magának, a melyet ő maga az igazinak nevez, mert mesterkéltség nélkül lévén, inkább a természet, azaz Isten ajándékának látszik. 0 a bensőségteljes, misztikus díszítéseket keresi, a melyekkel, hogy mindig fel legyünk ékesítve, az Ő mennyei Atyja akarja azt. Homlokára, hogy a titkos gondolatokat kormányozza, Isten törvénye van, mint kötelék felerősítve, és ujjain, hogy azoknak legkisebb mozdulatát is irányítsa, ott ragyog Istennek törvénye, mint valami nagyértékű drágaköves gyűrű. A hívő dolga után lát. Testi munka az vájjon, avagy szellemi elfoglaltság? Ez nem változtat a dolgon. Az egyik nem kisebb, a másik nem nagyobb. Mindkettő egyformán alázatos s egyformán nemes. Mindegyik elhivatás, a melyben neki engedelmeskednie kell; de isteni elhivatás. A hívő dolgozik. De mielőtt munkához látna, kezeit Isten felé emeli, mintegy áldozatul ós így imádkozik: Uram, kedved szerint vagyon-é az én munkám? Ha igen, úgy megyek. De tudom, hogy ha te engem nem vezetsz, nem fog az nekem hasznomra válni. Cselekedd azért, hogy az én munkám egészen csak a Te ingyen való jóságod folytán sikerüljön! A hívő asztalhoz ül, hogy új erőre kapjon. Imádkozik evés előtt, hogy Isten áldását kérje. Imádkozik evés után, hogy hálákat adjon az Atyának, a kinek jósága táplálta őt. Mert Isten az, a ki az asztalnál ott van az első helyen és azt mondja : Vegyétek gyermekeim és egyétek! Mert hisz' Isten előtt semmi sem kicsiny vagy nagy; minden egyformán méltó az 0 gondoskodására, testünk és lelkünk egyaránt, és hittel — ugyanazzal a hittel, a mellyel a bűnbocsánatot, az üdvösséget, az örök boldogságot várja, — ugyanazzal a hittel veszi a hívő a legkisebb darab kenyeret, húst vagy főzeléket is magához. A hívő szórakozik. Mert Isten nem olyan, mint valami fösvény, a ki még a szorosan vett szükségeset sem szívesen ajándékozza nekünk. 0 bőkezűen adakozó Atya, a ki kész örömmel még fölösleget is juttat a számunkra. Nem 0 az, ar

ki a természetben szemeink gyönyörűségét hintette el1

? 0 akarta, hogy a gyümölcsöt virág előzze meg, a melynek szépségét vagy illatát élveznünk engedi. 0 érzékeinket is gyönyörködtetni akarja. Neki elég, ha mi mindent az 0 jelenlétében cselekszünk, jó lelkiismerettel arra gondolva, hogy ez a jóságos Atya lelkünket inkább táplálni és szórakoztatni akarja, mint testünket. A hívő szenved. Mert nem kődarab vagy fatuskó. Távol legyen tőle az a kemény, gőgös bölcsészet, a mely szerint erénytelensóg lenne szomorkodni, gondok között élni, panaszkodni, sírni. Az lenne épen a bűn, ha az ember nem tudna sírni. Ha tehát a betegség elkövetkezik, úgy fogadja azt a hívő, mint Istennek üzenetét. És