Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-09 / 41. szám

hanem azzal törődjünk, a mi benne van. Ne felejtkezzünk meg arról az elvről, a mi nélkül reformátoraink és őseink nem értek volna a kivánt ezélhoz: „ Christianus mihi nomen, Református cognomen". Midőn Szilágyi Sámuel debreczeni professzor 1779-ben a Benedictus Pictetus theológiáját kiadta, az első lapra ezen mottót választotta : „Fundamentum aliud nemo potest statuere praeter id, quod positum est, quod est Jesus Christus*. (1 Cor. 3:11). E fundamentumról, a mire Kálvin épített, ne felejtkezzünk el mi sem, midőn nagy reformátorunkból, őt félreértve s magunk alatt vermet ásva, egyházalapitót és vallásszerzőt próbálunk formálni. Tiszteljük és becsüljük Kálvin szellemét az által, hogy az anyaszentegyház fejéhez s hitünk rendületlen fundamentutnmához, a Krisztushoz ragaszkodunk; mert ebben áll az igazi kálvinizmus. Minden más felfogás téves, beteg ós veszedelmes. A reformátorok arra az énekre tanítottak bennünket: „És ne legyen több más senki, hanem Krisztus, kiben kell bízni". Ne legyen hát senki, a kit egyházalapítónak és vallásszerzőnek nevezünk, csak a Krisztus ! Ebben a két verssorban benne van az igazi kálvinizmus hittana, úgy a mint azt a reformátorok hagyták reánk. Becsüljük meg hagyományukat s ne bántsuk meg emléküket az által, hogy az egyház épületének tisztogató munkásaiból s az Ur szolgáiból egyházépítő és szervező mestereket és fejedelmeket akarnánk elővarázsolni. Ezt a csúfolódást hagyjuk meg Rómának; mi pedig abban lássuk a fundamentumot, a kihez a hitjavítók visszavezettek bennünket, „kiben az egész alkotmány szép renddel rakattatván nevekedik, hogy legyen az Úrnak szent temploma". (Ef. 2:21). Engem erre tanít meg az én kálvinizmusom, a minek birtokában buzgón énekelhetem a fent jelzett dicséretverset: „Hanem Krisztus, kiben kell bízni, Alleluja, Alleluja!" Perth Amboy, N.Y. Nánássy Lajos. Elnöki megnyitó az O. R. L. E. IV-ik kongresszusán. (Elmondta dr. Baltazár Dezső elnök.) G-yász-tisztességet kell tennünk először, frissen hantolt sírra babérkoszorút. Kun Bertalan átment az örökkévalóságba, melynek dicsőségére rászolgált pátriárkái életének sok nagy érdemeivel. A bölcs vezér, az országos nagy családnak szeretettel gazdag édes apja, árván hagyta seregét. Az üresen maradt helyre könynyeket hullatunk. Fájdalmunkat még mélyebbé teszi egy szép jelenet emléke, melyet felidézni e helyen kötelességemnek ismerem. Ez év tavaszán elzarándokolt az ősz püspök betegágyához egyesületünk küldöttsége. Szerető szívének áldását vettük s azt a kedves Ígéretet, hogy ha egészségét az Úr visszaadja, eljő közénk s beáll a kartársi szeretet országos egyességébe. Ennek az Ígéretnek keresztülhúzásával tehát mi tőlünk többet vett el a halál, s e miatt még mélyebb gyásszal vonjuk be a lobogót s még szomorúbban hajtjuk meg a sírhalom előtt, Most pedig a holtak iránt való tisztességről áttérek az élők iránt való tisztességre. A szeretetnek lelkével, a mely egyesületünket létre hozta s egybetartja, üdvözlöm a jelenlevő tagokat. Csodálatos erő a krisztusi szeretet, melyben az emberek, eszmék, igazságok és Isten iránt való szeretet forrad egybe. Mi bizonyságot tudunk róla felmutatni, hogy bennük él és munkálkodik. Ijeszthet a fekete rém, akadályozhat sápadt rém; mi a szeretet szent zászlója alatt egybesereglünk. Egybesereglünk a számnak olyan hatalmas arányában, a mely példátlan egész országra kiterjedő egyesületek életében. És ez a számarány nálunk következetes, mert következetes a lelkesültség is, mely a kitűzött czélok mellett szilárdan kitart, s következetes rajtuk az anyagi helyzet nyomása, a mely türelmetlenné nyugtalanít, következetes a meddőség, melynek sovány jegye alatt a jogos igények teljesítetlenül állanak. Nem mulaszthatom el megkülönböztetett melegséggel üdvözölni az egyesület pártoló tagjait. Élő bizonyságok ők a mellett, hogy a mi mozgalmunk nem exkluzív, sem czéljában, sem szerves összetételében, működésében is csak addig a mértékig, a meddig a szakszerű tudás az egyes tárgyakra nézve megköveteli. Ha lett volna is valami ködszerű alapja annak a reáfogásnak, hogy egyesületünk a világi elem ellen állásfoglalást jelent, az a pártoló tagság intézménye révén immár felszáll a megnyugtatás kék egére és onnan a félreértés sajnálatos emlékeképen széjjeloszlik. A mult évi kongresszus óta eltelt időre épen a félreértések tisztázódása üti rá örvendetes bélyegét. Úgy az államkormány, mint a hivatalos egyház vezértényezőinek java része hozzá engedte férni lelkéhez az igazságot, melynek bizonyságait három hosszú esztendő keserű küzdelmeinek a során kellett szolgáltatnunk szakadatlanul, hogy végre eljuttassuk a kiengesztelés, megnyugtatás, meggyőzés áldásos elemei közé. A mi igazságunk negatív oldalról véve az, hogy mozgalmunk sem a hivatalos egyház, sem a világi elem ellen nem irányul. Az ellenkezőnek állítása, Istennek hála, ma már csak azoknak a szűk körére szorul, a kik nem akarnak bennünket megérteni, vagy a kik megértenek ugyan már, de ezt a lélektani változást nem akarják bevallani. Egyesületünkkel szemben nemcsak a hangulat fordult kedvezőre, hanem garancziák is csoportosultak, melyekre a közel jövendő pozitiv eredményeit bizton építhetjük. A kormányelnöknek kedvező nyilatkozata alapszabályunk megerősítése ügyében, az a változtatott elbánás, melyben alapszabályunknak a konventhez való áttétele részesül, az általános politikai milieu, de meg — s talán főleg — az a konkrét igéret és méltó állásfoglalás, a mellyel egyik legnagyobb egyházi és politikai vezéremberünk reménységünket meggazdagította s önnön magát tiszteletünk piedesztáljára fölemelte : mindezek a garancziák az alapszabály megerősítéséért folytatott kitartó és