Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-23 / 4. szám

támaszkodik. Anyagi életünknek, erkölcsi életünknek, szellemi életünknek — megmásíthatlan törvényei vannak. Ez az élettörvény a Jézus életében öltözött látható testbe, hogy ne legyen csak logikus tudomány, bölcsészi formula, szép hegedűszó, hanem : — lélek és élet! Egyesek és tömegek sorsa: az élet törvényéhez való ragaszkodás, ehhez való föltétlen bizalom. Milyen egyszerű, elemi dolog ez! Minden nap előttünk áll... Kiki oda megy segélyért, a hová bizalma hajtja. Próbálnánk csak meg, olyan hittel, bizalommal, a minőről Krisztus Urunk beszél, együtt és összesen menni Ő hozzá, követni Ot, járni az 0 lelke nyomán !... De mi inkább megragadjuk, gonosz hitetlenséggel gúnyolva taszigáljuk Ot... És kapkodunk fűhöz-fához, mintha ezek volnának a mi pogány fetiseink ! „Benned van a veszély csirája, Izrael!" Andrássy Kálmán. Prohászka püspök karácsonyi czikke. I. Prohászka Ottokár a modern katholiczizmus legkiválóbb magyarországi harczosa. Nagy szónok, tekintélyes író, igazi tudós. Könyveit, elsősorban „Diadalmas világnézet"-ót a más felekezetűek közül is igen sokan olvassák. Nem türelmetlen a többi felekezetekkel szemben; meglátja azok erényeit, bevált intézményeit. Nagy és fáradhatatlan lelkének szűk a római egyház vasbilincsekbe vert rendszere. Olyan, mint „az új, a forrongó bor a régi hordóban". Az abroncsok, a bilincsek tágításával az élet erejét kívánja egyháza életébe belevinni. Érzi azt is, hogy a régi fegyverekkel nem lehet csatát nyerni, A tömegek kezelése helyeit a protestantizmus kipróbált módszerét: az individuális lelki gondozást választja. Egymásután tartja előadásait az ifjaknak, nőknek, férfiaknak, munkásoknak. A társadalom nagy kérdései, az alsóbb néposztályok törekvései megragadják lelkét. Alig van kongresszus, értekezlet, országos jellegű szervezkedés, nagyobb arányú társadalmi mozgalom, melyen részt ne venne, melynek vezetői közt ne látnók. Most ismét országszerte föltűnést keltett egy vezetőczikke az „Egyházi Közlöny" karácsonyi számában. Czikkével régóta szunnyadó hullámokat korbácsolt föl, melyek aligha fognak egyhamar lecsendesedni. Ha szavai fönt és alant egyaránt visszhangra találnának a magyar r. kath. papság körében, egy új korszak előhangjaivá válnának. Bár ezt aligha hihetjük, mégis minket is a legközelebbről érdekelnek a czikkében fölvetett nagy gondolatok. Többszázados és jelenlegi küzdelmeinknek igazi apologiái azok! Czikkében három irányban döngeti a római egyház mai rendszerét. Ostromolja annak megcsontosodott theologiáját, a demokráczia helyett az arisztokráczia érdekeit szolgáló voltát, végül mai tarthatatlan vagyonjogi „ rendszerét. ... A karácsony szent varázsa megihleti. Lélekben a bethlehemi lejtőkön jár. Ott olyan gondolatok szállják meg, melyeket mi, protestánsok is nyugodt lélekkel aláírhatunk. A természetadta s mégis természetfölötti erőket tartalmazó bethlehemi barlang sokatmondó szimbólummá válik előtte: „A bethlehemi barlang az evangéliumnak s egyháznak és általában a szellemnek s életnek formafölényét hirdeti; nem mintha formák nélkül meglehetnének, hiszen ép ezek az erők alakítják a formákat, hanem a mennyiben egyetlen egy formával sem nőnek össze úgy, hogy fejlődésükben s haladásukban akadályuk legyen. Hirdeti az életnek azt az elevenségét, mellyel az egyház formákat teremt magának, azokat változtatja, fejleszti s megint leveti, kifejti azokban erőit, de sohasem nö velük össze úgy, hogy élete beléjük szoruljon s maguk a formák váljanak a szellem tömlöczévé s szabad mozgásának békóivá". Nem tagadhatjuk, a megcsontosodott formák egyházában, hol — a történelem tanúsága szerint — a formák annyiszor váltak „a szellem tömlöczévé", nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki a szellem fölényét hirdesse a formák fölött! Lélekben a bethlehemi barlangnál járva, mintha a tridenti és vatikáni zsinatok örök változhatatlanságot hirdető békói nem szorítanák: „Úgy érezzük, hogy nem vagyunk leszögezve, nem vagyunk lekötve ; nem szorultunk bele középkori városokba, tehát középkeri intéz, ményekbe sem; fejlődésünket nem korlátozzák kasztrumok falai s bástyái; szabad a tér, nyilt az út mindenfelé ; minden kornak való az evangélium s az egyház azért intézményeiben is minden korhoz tud alkalmazkodni, eleget tud tenni a fejlődő élet változó igényeinek". Örömmel halljuk a minden koron győzedelmeskedő evangéliumnak ilyen magas szárnyalású himnuszát egy róm. kath. püspök szájából! Színarany igazságok ezek. De a római egyház gondolkozó tagjai közül hányan és hányan győződtek meg keservesen arról, hogy nagyon is „le vannak szögezve, le vannak kötve." Hány nagy lélek igyekezett ilyen „fölényes függetlenséggel" a „középkori intézmények" bilincseit letördelni a római egyházban — s a történelem megtanít rá, hogy mi sors várakozott rájuk! A bethlehemi lejtőkön járót áthatja az a meggyőződés, hogy „az egyház életének s kiható erejének a jelenben úgy kell érvényesülnie, hogy saját intézményeinek sem, nevezetesen a jognak s a társadalmi kihatás régi formáinak sem szabad eltorlaszolniok a haladás útját, gátolniok a fejlődést." „A mult nem való a jelenbe, s minden jelen valami új" — mondja szavai indokolásául Prohászka. Kell-e ennél hatalmasabb apologia a folytonos reformácziót hirdető protestántizmus számára ? ! A tudós püspök mindenekelőtt a tudomány világában kíván átalakulást, új életet: „A theologia nem válhatik gramniofónná, mely megőrzi számunkra a régi nagy emberek és szentek szavait és mely nemcsak gondolatai-