Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-07-24 / 30. szám

gos, mindent számbavevő, semmit sem egyoldalúan érvényesítő iránya döntő szerephez juthasson, mindaddig, a míg az iskola az ellentétes áramlatok hatása alól ki nem szabadul. Ezt pedig nem várhatjuk. Még akkor sem válhatnék lehetővé a nyugodt, egyenletes nevelés, ha valamelyik küzdő fél győzni találna. Hatalma alá hajthatná a köznevelés egész szervezetét, de elképzelhetetlen, hogy az összes tanítóságon és a tudósokon is úrrá lehessen a meggyőződésükkel ellenkező, bármelyik áramlat. S ha nem, akkor az iskola nyugalma csak látszólagos volna és nem is sok ideig tartana. A mint a közéletben nem szűnik a r. katholiczizmus és a szocziálizmus küzdelme, e két áramlat között bukdácsol továbbra is a köznevelés. Sorsa egyre roszszabbá válik. Az egyes feleknek ugyan lehet reá jó hatása: saját érdekökbeu lehetőleg javítják. De a nevelés tiszta szempontja háttérbe szorul, mert a köznevelésre egyik fél sem a nevelés kedvéért igyekszik befolyást gyakorolni. Hiába gondolunk újra az állani iskoláira. Ott van bennük a felekezeti irányzat a felekezeti vallástanítás révén s a tanulókat a hány felekezet, annyi felé húzzák, — mondja a szerző. Mi módon lehet kijutnunk ebből az állapotból ? A szerző szerint a felelet egyszerű: értsük meg, hogy a nevelés nem egyoldalú idomítás, nem valamely elfogult szellem beoltása, hanem a szabad fejlődés biztosítása. Tehát nem az a czélja, hogy egyszerűen „beadjon" az új nemzedéknek mindent, a mi a mult hagyománya; de az sem, hogy megvettesse vele mindazokat. Hanem az a feladata, hogy átadja a tisztán megállapítható eddigi eredményeket s a továbbiakra nézve lehetővé tegye az önálló elhatározást. A nevelés e szerint csak tárgyilagos lehet. Felekezeti, nemzetiségi, társadalmi bajainkból csak ezen az úton menekülhetünk ki valaha. Ha már most azt nézzük, hogy melyik az az irány, a melyben az egység kialakulhat: ilyet csak egyet látunk, a küzdő felek csupán a nemzet gondolatának megérzésében találkozhatnak. A küzdő felek vezérei észre is vették már, hogy általános elterjedésök is egyedül nemzetenként valósulhat meg. Felismerték, hogy sem a szocziálista, sem a r. katholikus jelszóval készülődő egység nem alakúihat ki a nemzeti egységgel való számolás nélkül. Nézzük akár a német szocziálistákat, akár a magyarok pécsi kongresszusi beszédeiben a tiltakozást a nemzetellenesség vádja ellen. Mindebben csak engedmények vannak a nemzeti felfogás iránt, de mégis megvan az érintkezés. A nemzetet, Imre Sándor szerint nem úgy kell értenünk, hogy az csupán az úgynevezett „történelmi" osztályokból áll, hanem úgy, a mint legszebben Széchenyi fejezte ki a Kelet népé-ben. (III. 15.) A nevelésen való gondolkodásba minden oldalról a nemzet ilyen értelmezésének kell bejutnia s ott irányt adnia. Ha ez elterjedne, megfordítaná a felekezetek, nemzetiségek, szocziálisták köznevelési szereplését minden különleges, a közzel szemben nyilatkozó czélzattól. A tárgyilagosságra való törekvésből származik a mi mostani viszonyaink között a nemzetnek előbb említett értelmezése. A nemzetnevelés gondolata a pedagógusok körében most sem idegen. De czélt csak akkor érünk, ha ez a gondolkodás fokozatosan elterjedve, az egész nemzetben érvényesül. Szerző erősen bízik abban, hogy a mily kicsiny ma egyesek hatása az iskolában és egyes iskoláké a nemzet életében, oly nagy lesz akkor, ha a tárgyilagosságban minden tanító egyetért. Ha az egész tanítóság gondolkodása igazán tárgyilagos lesz, ennek a hatása legkésőbb egy nemzedék múlva határozottan megnyilatkozik. Észre kell majd vennie az iskola közönségének is, hogy az iskola nem idomít, nem a köznapi politikát folytatja, hanem mindennél magasabbrendű politikát folytat, vagyis nevel. Kivonatosan ismertettük Imre Sándor könyvét. Az ismertetések leggyakrabban alkalmazott módjától eltértünk és a szokottnál terjedelmesebben foglalkoztunk vele. Több okból tettük ezt. A tanulmány anyaga két nagy körre oszlik. Az első kör főként a mai iskolai nevelést gátló okoknak, kissé pesszimisztikusnak tetsző, de meggyőződésünk szerint is valóságos képét tárja elénk. A második kör a szocziálista nevelői gondolkodás megszületését, kialakulását, jövő terveit és a mai közneveléssel szemben gyakorolt bírálatát adja, alapos, mindenre kiterjedő, erős logikát mutató tanulmányban. A magyar irodalomban alig érintett, rendszeres egészében senki által fel nem dolgozott tárgyat választott itt tanulmányul a szerző. Munkáját különösen becsessé teszi az, hogy nemcsak a magyar szocziálista irodalom, de részben még a német pártirodalom sem szolgált egészen kiforrott forrásmunkákkal a szocziálista pedagógiai törekvések minden irányú megvilágítására. így pl. nevelői gondolkodásuk elveinek legfőbb alaptételekbe való összefoglalását is a szerzőnek kellett megtennie. Minket közelről érintő okokból is kell méltányolnunk a munkát. Az újabb pedagógiai irodalom tele van ugyan a szocziális pedagógia jelszavával, bár sokszor a nevet elhallgatják, csak a követeléseket állítják elő. Úton-útfélen halljuk a szocziális követelések hangoztatását, de — valljuk be — az egészről alig van némi objektív tudásunk. Nemcsak tanító-karunk, hanem már tanitójelöltjeink is nagy haszonnal tanulhatnának belőle. Sohasem hallgatjuk el az elismerő szót azokkal szemben, a kik a szocziális pedagógiai tövekvésekben objektív útmutatást nyújtanak a magyar tanítóságnak. Imre Sándor szelleméhez hasonló érdemes munkát végzett Oaál Mózes is, a falusi tanítóhoz, paphoz és jegyzőhöz írt szocziális leveleivel. A tárgykörök mindegyike méltó arra, hogy különkülön is helyet foglaljon a magyar pedagógiai irodalomban. És még többet ad a szerző. Előbb rámutat azokra a különböző irányokra, a melyek mind az objektív nevelői gondolkodás kialakulását gátolják. A reménytelennek látszó helyzetből mégis megmutatja a kivezető útat. Erős következtetések után, mély ítélettel jelöli ki