Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-16 / 3. szám

a kijelentés két nagy könyvét, és innen van, hogy minden beszédében nemcsak és nem is annyira az ékesszavú szónokot, hanem a nyáját ismerő, a felett féltő gonddal és szeretettel őrködő lelkipásztort látjuk. Közvetlenségével, hitével, melegen érző szívével megragad bennünket olvasás közben is és együtt elmélkedünk és érezünk vele. Elet van ebben a könyvben. Az Elet Könyvének szelleme hatja át és a nemzeti, családi, egyéni élet örömei, szépségei, könnyei és mélységei tárulnak lelkünk elé minden sorából. A mi e beszédek olvasása közben legelőször is megragadja figyelmünket, az, hogy a szerző a legtöbb esetben nagy ügyességgel választja meg alkalmi beszédeinek — mert hiszen mind ilyenek — textusait és kiváló homiletai tapintattal alkalmazza, hasogatja az igazságnak beszédét. Sok beszéd hangzott el szószékeinken Erzsébet királynő halála alkalmával; de bizonyára kevés kiválóbb, mint az, a mely e kötet elején olvasható, Eszter VII: 3, 4. alapján. És én, a ki ismerem a kölesdi evang. templom építésének történetét, a ki ott jártam és prédikáltam is a lelkészlakkal egybeépített, nádfedeles, szegényes templomban,, igazán meghatottsággal olvastam azt a szép beszédet, a melyet a kölesdi hegyen épített új templom alapkövének letétele alkalmával mondott szerző, I. Krón. 18:29- v. alapján. Hogy mily ügyesen, találóan hasogatja az igét szerző, ennek bizonyságai a kötetben levő keresztelési beszédek, különösen a 6. sz. és a 4. utolsó esketési 'beszéd. Egy kertész esketésekor az Éden kertjéről beszél ; egy koszorútlan menyasszony esketése alkalmával pedig bámulatos ügyességgel szólja „az igazságot szeretetben", Ján. VIII. alapján. A kötet kiváló részét képezik a temetési beszédek. A temetési szertartás minden tekintetben egyik legnehezebb része a lelkipásztori szolgálatnak. Oh hányszor fordulunk temetési szolgálataink alkalmával Isten és az 0 kijelentett szent Igéje felé ezzel a kérdésünkkel: mit prédikáljunk, hogyan szóljunk jól a koporsó vagy sir mellett ?! Csak ott szólhatunk igazán jól, a hol nemcsak felszínesen, a funerátor bemondása, hanem személyes tapasztalat alapján is ismerjük a helyzetet. Mert igaz, hogy itt is az evangéliumot hirdetjük; de ha valahol, úgy a koporsó mellett vau szüksége a lelkiorvosnaTc a lelkek ismeretének és megválasztásának ajándékára. Szerző az előszóban megjelöli az elvet, a melyet ilyen alkalmakkor követett. Mondja, hogy a „ríkató elemet" nem száműzte szolgálatából és a mint több beszédében is említi: a könnyeknek szabad folyást kell engedni és nyitni, mert csak úgy lehet alaposan vigasztalni. „Boldogok, a kik sírnak, mert megvigasztaltatnak." Bánkódjunk, hisz bánkódni, sírni, emberi dolog; de ne úgy, mint a kiknek reménységük nincsen, ezt prédikálja szerző. Valóban, a lelkipásztor nem állhat ott a koporsó mellett hideg, kőszívű emberként! Hogyan is vigasztalhatna az igazán, őszintén, eredményesen, a kinek szívét érintetlenül hagyják a bánkódók siralmai és beszédes könnyei ? De látjuk, hogy szerző a legsúlyosabb esetek alkalmával is tapintattal, nagy szeretettel, de erős ós biztos kézzel nyúl a fájó sebekhez és nem az emberi bölcseség hitető, áltató beszédeivel, hanem azzal a vigasztalással vigasztal, a melyet a minden vigasztalás Istenétől és Atyjától vett. A ki e beszédeket figyelemmel olvassa, egyetért velem, a midőn azt mondom, hogy e temetési beszédek között igazi remekek vannak. A 6.. 8. s különösen a 9. számú, hajadon feletti, a melynek textusa: „Én Sáronnak rózsája vagyok és gyöngyvirág." Magas szárnyalású prózában megírt himnusz e gyönyörű beszéd. Ki kell még különösen emelnem a 14. számút, egy fiatal iparos felett mondottat, a mely főként nemes ker. szocziális vonásai által tűnik ki. Hasonló hangok csendülnek meg a 15. számúban is. Szerző pásztorális tapintatának és ügyességének kiváló bizonysága a 23. sz. beszéd, a melyet egy gyermekeivel folytonos viszályban élt, ezeket átkozó és viszont átkozott öreg asszony felett mondott. S ott vannak a kötet végén egy öreg obsitos, Olaszországot megjárt katona feletti oráczió, s egy öngyilkos felett elmondott imádság. Nem lehet ezeket mély meghatottság nélkül olvasni. Egy Klopstocktól fordított szép temetési ének képezi végső, méltó akkordját a kötetnek. Szerző stílusára vonatkozólag csak annyit, hogy kevés magyar homiletánál találunk szebbet, magyarosabbat és nemesebb népiesebbet. De minek folytassam! Mindegyik beszéd mutatja, hogy szerző, midőn iratait átnézte, szigorú bírálatot gyakorolt kéziratban levő és nyomtatásban már megjelent dolgozatai felett. Az út széléről való kalászokat adta: a legszebbeket és legtartalmasabbakat, és adta ezeket 40 évi lelkipásztori működése után. Tehát nem sietett. Sokan nagyon sietnek „mások kérésére és biztatására" publikálni beszédeiket. A használhatóság czéljábói és szempontjából kiadott „közönséges" beszédek és imádságok sokszor nagyon is reászolgálnak azután erre az elnevezésre. Lágler beszédei azonban a szó igaz értelmében „használhatók". Használhatók különösen azért, mert tartalmuknál és alakjuknál fogva eszméitető, irányító, tapintatot és ízlést terjesztő hatásukkal segítséget nyújtanak a szolgálat egyik fontos és nehéz ágában. Az érdemes szerző ebben az esztendőben töltötte be lelkipásztorkodásának 40-dik esztendejét. Ez a kötet méltó és maradandó emlékjele az Úr házában való hű forgolódásanak! E könyvből is látjuk, hogy ő sokszor vetett könyhullatással; a vetőmagot sírva emelve ment tova — és azért jött elő teljes kalászokat, nehéz kévéket emelve ! B. Pap István.