Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-06-19 / 25. szám

nagyon üres a valósággal szemben. Az „Egyházi Közlöny" közlése szerint ugyanis így hangzik az encziklika vonatkozó részének „helyes" (?) fordítása: „Az isteni Gondviselésnek az Egyház megújhodását czélzó munkájába való csodálatos befolyása ragyogó módon jelentkezik abban a században, mely látta fölkelni a jók vigasztalására Borromei Károlyt. Abban az időben a szenvedélyek szabadjukra voltak eresztve, az igazság megismerése el volt sötétítve, majdnem meg volt hamisítva, a tévedések ellen állandó harczot kellett vívni s úgy látszott, az emberi társadalom fokról-fokra bukván, a mélység felé rohan. Ekkor gőgös és lázadó emberek támadtak, ellenségei Krisztus keresztjének, a földi érzések emberei, kiknek a has az ő istenük (Philipp. 3. 18, 19). Ezek nem keresték az erkölcsök megjavításának útját-módját, hanem inkább tagadni kezdték a dogmákat, szaporították a zűrzavart, maguk és mások szabadosságának zablyáját tágították, gúnyba vették az Egyház tekintélyének vezetését s a legkorruptabb népek és fejedelmek szenvedélyeinek hízelegve, valóságos zsarnokoskodással szétrombolták az Egyház tanítását, alkotmányát és fegyelmét. Utánozták amaz istenteleneket, a kikre a nagy fenyegetés áll: Jaj tinéktek, a kik rosznak nevezitek a jót és jónak a roszat (Izaiás 5, 20), s ezt a forradalmat a hitnek és az erkölcsöknek ezt a megrontását kikiáltották reformnak, magukat pedig reformátoroknak. Ám valójában megrontok voltak ők, mert a viszálykodásokkal és háborúkkal Európa minden életerejét elgyöngítve, előkészítették a modern idők lábadozásait és hitehagyottságát, melyekben kiujulnak egyetlen hatalmas egyesüléssel azok a régen külön fellépő harczmódok, miket az Egyház mindig diadalmasan állt ki: az első keresztény idők véres üldözései, aztán a herezisek belső fertőzése és végül az evangéliumi szabadság örvével a bűnöknek az a féktelensége és a fegyelemnek az a megbomlása, melyet a középkor tán soha el nem ért". Latin része pedig így hangzik a sérelmes résznek: „Inter haec superbi ac rebelles homines consurgebant, inimici Crucis Christi, qui terreua sapiunt, quorum Deus venter est (Pliil. III. 18, 19). Hi non moribus corrigendis, sed negandis Fidei capitibus animum intendentes, omnia miscebant, latiorem sibi aliisque muniebant licentiae viam, aut certe auctoritatem Ecclesiae ductumque defugientes, pro lubitu corruptissimi cuiusque principis populive, quasi imposito iugo, doctrinam eius, constitutionem, disciplinam in excidium petebant. Deinde, iniquorum imitati morém, ad quos pertinet condemnatio: Yae qui dicitis malum bonum et bonum malum (Isai. V. 20), rebellium turnultum et illám fidei morumque cladem appellaruut instaurationem (az Osservatore Romano olasz szövege szerint: riforma), sese autem disciplinae veteris restitutores (az 0. R. olasz szövege szerint: riformatori). Re tamen vera corruptores exhiberunt, quod, extenuatis Europae per contentiones et bella viribus, defectiones horum temporum et sessiones maturarunt, quibus uno velut impetu facto, triplex illud, antea disiunctum, dimicationis instauratum est genus, a quo invicta et sospes Ecclesia semper evaserat; hoc est, primae aetatis cruenta certamina ; domesticam subinde pestem errorum; denique, per speciem sacrae libertatis vindicandae, eam vitiorum luem ac disciplinae eversionem, ad quam íortasse nec aetas média processerat." Bizony ebben a fordításban és az eredeti szövegekben is ott vannak a reformátorokat, a reformácziót és az azt befogadott nemzeteket meggyalázó kitételek, a melyek méltán háborítják fel a késő utódokat. — Külföldi hitrokonaink példájára bizony nekünk is tennünk, tiltakoznunk kellett volna a pápai támadás ellen. Mi azonban csak hallgattunk, s még egyházi sajtóorgánumaink sem tárgyalják az ügyet érdeme szerint. Hivatalos egyházi gyűléseinken, majd az ősszel valamikor, talán lesz ugyan az elnöki megnyitókban valami reflexió az encziklikára, — de az bizony elkésett dolog lesz s nem is lesz semmi súlya akkor, a mikor már az emberek legnagyobb része el is felejtette a Borromeus-encziklikát. Ilyenkor látjuk, hogy bizony nagy szükség volna valamely protestáns egyháztársadalmi szervre, olyanra, mint a német Evangélikus Szövetség, a mely melegében utasítaná vissza a pápaságnak középkorba való pretenzióit és támadásait. — Az ügy fejleményét s úgy látszik végeredményét illetőleg közöljük még az Osservatore Romano június 15-diki számában megjelent eme hivatalos kommünikét: „Az Editae saepe encziklika közzétételére a porosz követség részéről a szentszéknél e hónap 8-án átadott jegyzékkel történt diplomácziai lépésre Merry del Yal bíboros államtitkár a következő jegyzékkel válaszolt: A bíboros államtitkár tisztelettel elismeri a porosz követnek e hónap 8-án kelt jegyzékét. A szentszék nézete szerint a porosz lakosság körében tapasztalható akczió eredetét abban a tényállásban kell keresni, hogy az encziklika czélját félreismerték és ennek következtében egyes pontjait tévesen magyarázták. Ép ezért az államtitkár szükségesnek tartja kijelenteni, hogy ő szentsége sajnálkozással értesült ez agitáczióról, annál is inkább, hogy hivatalosan és nyilvánosan kijelentették, hogy a szentatyától teljesen távol állott az a gondolat, hogy a német birodalom nem katholikus lakosságát ós fejedelmeit megsértse. A szentatya különben soha sem mulasztotta el az alkalmat, hogy a német nép és fejedelmei iránt való őszinte becsülésének és rokonérzésének kifejezést adjon. A bíboros megragadja az alkalmat, hogy ő exczelencziáját az őszinte nagyrabecsülés érzelmeiről biztosítsa. A következő nap estéjén a porosz követ személyesen tudatta a biboros államtitkárral, hogy kormánya megelégedéssel vette tudomásul e jegyzék tartalmát és megjegyezte, hogy Bethmann-Hollweg miniszterelnök utasította, hogy fejezze ki köszönetét a szentatyánál a jelen kérdésben elfoglalt magatartásáért, a melyben a miniszterelnök értékes garancziáját látja a szentszék és a porosz királyi kormány között fönnálló baráti viszonynak. Ezenkívül alig szükséges megjegyezni, mily alaptalan volt a lapoknak az az állítása, mely arról szólt, hogy a szentatya visszavonta az encziklikát. Való, hogy az encziklikát magát a szentszék, a promulgáczióra nézve 1908. szeptember 29-én kiadott pontifikális rendelkezéssel és annak értelmében hozta nyilvánosságra az egész világon. E közzététel nyomán támadt agitácziókra való tekintettel, a szentatya időközben, saját iniciativájából, a kellő időben megtette a szükséges intézkedéseket, hogy az encziklikát sem a templomokban, sem az egyházmegyei rendeleti közlönyökben ne hirdessék többé ki. Éz a kommüniké, minden szépítgetés daczára is elárulja, hogy a német kormány erélyes féllépése és a közvélemény felzúdulása X. Piust meghátrálásra kényszerítette. Nem hisszük ugyan, hogy ez a meghátrálás a pápaság megváltozását jelenthetné, de mégis jó példa arra, hogy miként lehet az odvából kimerészkedő baglyot visszaűzni és huhogását, legalább egyidőre, elhallgattatni. Korcsmák vasárnapi szünetelése. Szilágymegye törvényhatósági bizottságának a korcsmák, sörházak és pálinkamérésekről alkotott szabályrendeletét a kormány márczius 31-én minden kikötés nélkül jóváhagyta s így vasárnap és István király napján, valamint a keresztyén vallásfelekezetek ünnepein, úgymint karácsony, húsvét