Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-06-19 / 25. szám

hetŐ képet nyújt egyházunk múltjáról és jelenéről a külföldi érdeklődők számára. Szerző felsorolja az első fejezet végén azon latin, német és angol nyelvű munkákat, a melyek egyházunk múltjával foglalkoznak és ezzel jó szolgálatot tett az érdeklődőknek. Jó szolgálatot tett ezzel a rövid összefoglaló dolgozatával is, a mely egyházunk életéről, küzdelmeiről, munkájáról és a jövő kilátásairól elég hű és összefüggő képet nyújt. Az egésznek jellemző vonása, hogy bizonyos kálvinista soviniszta szellemben van megírva, a mi némileg kicsinyeskedő módon nyilvánul meg abban a fejezetben, melyben a magyar kálvinisták irodalmi működéséről tárgyal, a midőn Félegyházáról, Petrovicsék (Petőfi) lakhelyéről is azt írja, hogy az kálvinista volt. Hogy Rákóczi Ferencz és Széchenyi lelkületére a kálvinizmus nagy befolyást nem gyakorolt, azt hiszem az könnyen felismerhető e két nagy férfiú azon irataiból, a melyek által lelkületükbe bepillantást engednek. Mindkettőnek s különösen az utóbbinak misztikus, tépelődő lelkülete volt. Mily más Rákóczi és Széchenyi állnának előttünk, ha a kálvinizmus olyan befolyást gyakorolt volna rájuk, mint ezt szerző feltünteti. Nincs is szükség ilyenféle túlzásokba esnünk, hiszen szerző is, a szinte közismert adatokból világosan és ügyesen csoportosítja dolgozatában azokat az érveket, a melyek az elfogulatlant könnyen meggyőzhetik ama nagy igazság felől, hogy a kálvinizmus milyen sokat tett a mi rettenetes helyzetben lévő nemzetünk életének konzerválására, s hogy az, mint mindenütt, úgy nálunk is, Isten által rendelt hatalmas tényező volt a valódi keresztyén erények: nagy hősiesség, áldozatkészség kiváltására. A kálvinizmus nagy energiát, lelki elszántságot ömlesztett azon nemzetek lelkébe, a melyek azt befogadták, a kik annyira félték az Örökkévalót, hogy szinte elfeledték félni emberek* orczáját. Mondhatjuk, hogy történhetett volna másként is; de úgy történt, hogy az Úr a kálvinizmust rendelte eszközül arra, hogy megfogyva bár, de törve nem, megmaradtunk itt élő tanúbizonyságaiul az isteni kegyelem megtartó erejének. Még jobban kidomboríthatta volna a szerző, és pedig minden szerénytelenség nélkül, azt a nagy igazságot is, hogy a protestantizmust és közelebb a kálvinizmust a népek elite-je fogadta be, és bizonyára misem mutat inkább a magyar nép intelligencziájára, mint az, hogy a legszellemibb vallásnak, a kálvinizmusnak, szinte egy csapásra behódolt. Feltünteti a szerző munkájában azt a különös dolgot, hogy Magyarországon a kálvinizmus a Kálvinnal való direkt érintkezés nélkül terjedt el. Mint írja: „Kálvin a magyar népet tisztán szellemének erejével hódította meg és pedig oly rohamosan, hogy a XVI. század közepén már nemcsak egyesek, hanem a zsinatok is az ő szellemének befolyása alatt állanak." Különös érdeklődéssel fordulunk a mű utolsó fejezetei felé, a melyekben a szerző a kálvinizmusnak a mai állami életre való befolyását és az egyház jelenlegi helyzetét ismerteti. Előadja az egyházpolitikai törvények keletkezésének okait; reámutat arra, hogy ezeknek megalkotása csak a protestáns közvélemény és vezetőemberek segítségével volt lehetséges. Szól a klerikalizmus erősödéséről, a néppárt alakulásáról, a Ne temeré-ről, az Orle első gyűlésén elhangzott elnöki megnyitóról, a szekularizáczióról, a szoczialisták egyházellenes magatartásáról. írja, hogy a szoczialisták csak a róm. kath. egyházzal és papokkal szemben foglalnak el ellenséges magatartást. Ebben téved a szerző, mert e tekintetben legfeljebb bizonyos fokozati különbségről lehet csak szó. Az utolsó fejezetben a szerző reámutat arra a szomorú tényre, hogy az utolsó évtizedek alatt a kálvinisták határozott visszaesésben vannak. E sajnálatos ténynek szerinte két oka van: a róm. kath. egyház nagy túlsúlya ós a baptizmus terjedése. Az elsőre vonatkozólag túloz a szerző, midőn azt mondja, hogy a vegyesházasságoknál történt megegyezések 90% esik a róm. kath. egyház javára. A baptizmus terjedésének okairól szólván, nagyon ósdi ós vaskalapos felfogásról tanúskodik a szerző azon fájdalmas kijelentése, hogy „a miniszteri rendelet nem vetett véget a baptista szédelgéseknek" ; továbbá, midőn azt panaszolja, hogy a baptizmust többnyire tanulatlan parasztok és mesteremberek terjesztik, és hogy ez a szekta csak az alsóbb néposztályoknál talál visszhangra. Abban sincs igaza, midőn ennek terjedését a magas egyházi adók számlájára írja, holott ő maga felemlíti, milyen költséges imaházakat építenek a baptisták. Nekünk, a kik azt hirdetjük, hogy a keresztyénség első terjesztői halászok és vámszedők voltak és a kik tudják, hogy a keresztyénség, mint a múltban, úgy ma is az alsóbb néposztályok körében talált és talál első sorban szíves fogadtatásra, ezt a körülményt nem szabad a baptizmus rovására írnunk és erről a közismert dologról oly lenézoleg szólanunk. A baptizmus terjedését azonban a szerző nemcsak a magas egyházi adónak, hanem a hiányos lelkészképzésnek is tulajdonítja. Mondja, hogy nálunk a pásztori szolgálat jóformán egyedül az igehirdetésben áll; és mondja, hogy a magyar kálvinista egyháznak belső újraéledésre van szüksége, a mi egyedül a lelkipásztori szolgálat intenzívebb gyakorlásától várható. Annak a szellemnek, a melynek Kálvin volt képviselője és a mely a létért való küzdelemben annyira elernyedt, kell a nagy reformátor követőit újból felráznia és a szunynyadó erőket új életre keltenie. Ezt jól mondja a szerző, és jó lett volna, ha hozzáteszi a fentiekhez még azt is, hogy a magyar protestantizmusnak elgyengítésében nagy része van egyfelől a német theol. romboló irányzatoknak, a melyek nálunk mindig oly szives fogadtatásra találtak, másfelől annak a merev, mozdulatlan irányzatnak, a mely minden modern belmissziói és ker. szocziális munkára gyanakodó szemekkel tekint. Csodálkozom a felett, hogy a szerző e fejezetben pem mutatott reá az ébredés jeleire, azokra a belmisz-