Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-06-19 / 25. szám

szándék. Kell ahhoz okosan mérlegelő, a gyermek tehetségeit, hajlamait, az életben való boldogulás módjait figyelembe vevő és a szerint határozni, vagy legalább is irányítani tudó értelem is. Ennek azonban, csak valljuk meg őszintén, mi magyarok nem mindig vagyunk birtokában. Bizonyos vágyak, bizonyos előítéletek igen sokszor elhomályosítják tiszta látásunkat és vak vezérekké válunk világtalan gyermekeinkre nézve. Az alacsonyabb sorsban levő szülők vágynak az után, hogy tehetséges gyermekeiket a taníttatás útján magasabb társadalmi körbe emeljék. A közép - vagy magasabb sorsban levők pedig irtóznak attól a gondolattól, hogy a szellemi pályára alkalmatlan gyermekeik valamely nem szellemi életfoglalkozást keressenek. S a végeredmény az, hogy ez a vágy és az előítélet eltölti a szellemi, hivatali életpályákat a tehetséges és tehetségtelen proletárok százezreivel, míg ellenben a reális életpályák kultiválatlanok maradnak. Nem elszomorító látvány-e az, hogy míg egynehány hivatalnoki állásra százak, a fővárosban nem egyszer ezrek folyamodnak, addig az ipari, a kereskedelmi, általában a reális életpályák terén vagy a külföldről bejövő idegenek viszik a vezetőszerepet, vagy pedig csak egy faj az, a mely élelmességével boldogul? Szomorú bizony ez, — és pedig nemcsak látványnak, hanem a nemzeti fejlődés és erősödés szempontjából is. Mert hiszen szeretnénk mi nemzetünket úgy a szellemiekben, mint az anyagiakban hatalmassá, önállóvá tenni. Parlamentben, zöld és fehér asztalnál tudunk is erről szépen szónokolni. Azt azonban nem vesszük észre, hogy a míg mi csak dikcziózunk, sokszor egészen üres, vagy erősen üresedő zsebbel, addig az idegen, vagy élelmes zsidóság nyakunkra gazdagodik, azokon az életpályákon, a melyeknek fellendülése hozhatná meg azt a kivánt szellemi, anyagi és nemzeti felvirágzást, de a mely életpályákat mi magunkra s gyermekeinkre nézve nem megfelelőknek, vagy épen lealázóknak tekintünk. Ebből a magasabbra kapaszkodni akarásból s ebből, a reális életpályák iránt való előítéletből kellene nekünk magyaroknak kigyógyulnunk, hogy gyermekeink pályaválasztását okosan irányítani s ezzel nemcsak azok boldogulását, hanem hazánk igazi javát is munkálni tudjuk. Távol van tőlünk az a gondolat, hogy az alacsonyabb sorsból a magasabb, szellemi pályákra felemelkedésnek útját kívánnánk vágni, ha az az alacsonyabb sorsban született gyermek tehetségei által csakugyan kvalifikálva van arra a magasabb életpályára. De azt nem tekinthetjük egészséges állapotnak, hogy mindenki a szellemi életpályákra törekedjék, akár van azokra tehetséges, akár nincs, — sem pedig azt, hogy a közép- vagy a magasabb körök tehetségtelen sarjadékai lefoglalják a helyeket a szellemi pályákon az alacsonyabb sorsból felemelkedett tehetséges emberek elől, csak azért, mert nekik, vagy szüleiknek derogál oly pályát választani, a melyhez nem kell egyetemi kvalifikáczió. Értelmes ember előtt nem lehet kevesebb becsülete egy jóravaló iparosnak vagy kereskedőnek, mint egy üresfejű hivatalnoknak. A mi pedig a reális életpályákon való anyagi boldogulást illeti, csak a vakság vagy az elfogult előítélet nem látja ma már az óriási különbséget — a reális életpályák javára. A mikor tehát gyermekeink pályaválasztása felett tépelődünk, verjük el lelkűnkről a mindenképen való felfelé kapaszkodás vágyának és a reális életpályák iránt való előítéletnek ködét, s nyitott szemmel, az életet okosan mérlegelő értelemmel tekintsünk a körülöttünk zajló világba és úgy irányítsuk gyermekeink elhatározó lépéseit. Ekkor cselekszünk hasznára, nemcsak nekik, de a hazának is! H. I. ISKOLAÜGY. Protestáns tanügyünk jövője. A kiegyezés óta protestáns tanügyünk nem fejlődött olyan arányban, mint a hogy az országos fejlődés keretében, az államnak jelentős anyagi támogatása mellett fejlődnie kellett volna. A kiegyezést megelőző mostoha viszonyok daczára a protestáns tanügy nagyobb súllyal bírt 1867-ben, mint a milyennel ma bír. Azt a praedomináló helyzetet, mellyel a protestáns tanügy az oktatás minden fokán rendelkezett, ma már hiába keressük. És ennek az oka nem pusztán abban keresendő, hogy az iskolai autonómiának ma már csak a romjai vannak meg, hanem inkább abban, hogy nemcsak a külömböző fokú iskolák számának megfelelő szaporításáról nem történt gondoskodás, hanem még a meglevőket sem igyekeztek minden áron megtartani; sőt határozottan jelentkeztek széliére olyan törekvések, hogy az iskolától, mint felesleges tehertől, meg kell szabadulni. A visszafejlődés illusztrálására álljon itt néhány adat a vallás- és közoktatásügyi miniszteri jelentésekből. Népiskolai tanító 1890-ben 25,133 volt, kik közül református népiskolában tanított 3030, vagyis körülbelül 12°/0

; de már 1908-ban 31,370 tanító közül csak 3001, tehát számszerűleg is kevesebb református tanító volt, a mi alig 10%-át teszi az összesnek. Az ág. evangélikus tanítók száma 1890/1 ben 2149 volt, 1908-ban némi emelkedéssel 2248. íme ide vezetett a könnyelmű államosítás. És elég naivul még az államosítás megszavazói is azt hitték, hogy az így átadott iskolák később „kedvezőbb körülmények közt" újból visszaállíttatnak. Ma már tudjuk, hogy az egyszer államosított iskola helyébe a felekezeti iskola soha sem fog lépni. Híres protestáns főiskoláinkból régen oly számmal kerültek ki a társadalom vezetői, hogy a közélet és a tudomány minden terén előtérben voltak; ma már az