Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1910 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-20 / 12. szám

az alapvizsgáig tegye a bibliai nyelvek, a bibliai kor történelme, a bibliai földrajz és régiségtan ismertetését; a 2-ikba, a befejező körbe a bibliai irodalomtörténet, theologiai, exegesis tárgyalását. Ez utóbbi csoport tárgyai vétetnek fel az I. lelkészi vizsgára. A módszer megválasztását bízza az egyes akadémiákra. Ezek aztán hadd versenyezzenek egymással. Majd elválik, melyik » megy többre. Ennyi liberálizniust méltán el lehetne várni ebben a kérdésben. S ennyi változtatásba még a legkonzervativebb elme is belenyugodhatik ; mert különben mért fogtunk hozzá az egész revízióhoz, ha nincs semmi revideálni valónk, ha nem tudunk belevinni semmi új, semmi üdvös eszmét, csak újra stilizáljuk, csak toldozgatjuk a régit? Utólag értesültünk, hogy ág. h. ev. testvéreink már megcsinálták s néhány évvel ezelőtt életbe is léptették a mi gondolatainkkal egészen megegyező^ új tantervüket s ez a gyakorlatban is jól bevált. Szeretnénk erről illetékes helyről ismertetést kapni. TÁRCZA. Pesszimizmus a klasszikus ó-korban. A klasszikus ó-korral foglalkozó számos eszthetikai és történeti munkában, meg a köztudatban a görög nép rendszerint úgy szerepel, mint a világ legboldogabb népe, melynek valóján napfényes derű árad szét és a mely a benső megnyugvás, teljes lelki harmónia örök példányképeit nyújtja. Pedig a görög költészetben félreismerhetetlenül megtalálhatók a belső meghasonlás, kielégítetlenség, pesszimisztikus hangulat vonásai, csakhogy nem igen szokták azokat szellőztetni, vagy a fényoldalakat annyira kidomborítják, hogy az árnyék meg ne lássék. A derűs Homerostól kezdve, egész az alexandriai korszak költő-nemzedékéig, Herodotos és Theognistól kezdve egészen Tacitusig és Senecáig ez a borús, fájdalmas hangulat rezeg át a görög-római irodalmon. Nyomaira találunk a költészetben, tudományban, filozófiában egyaránt. És ez a tény nem alacsonyítja le a görögöket és a rómaiakat; ellenkezőleg csak azt bizonyítja, hogy legjobbjaik nem voltak könnyűvérűek, felületesek, hanem bele tudtak mélyedni az élet és emberiség legnagyobb kérdéseibe és komoly talányaiba; hogy keresték az élet czélját, a lét értelmét, ha nem is akarták vagy nem is tudták — mert nem is tudja senki — elfilozofálni a világ és élet valóságos bajait és gyötrelmeit. A pesszimizmus ugyanis egyetemes emberi áramlat, örökkön élő hangulat, mely egyidejű az emberi nem fenmaradt történetével, „mely minden népnél meg fogja találni útját az emberek szivéhez, mindaddig, míg csak gyökereiből ki nem irtatik a világból a bűn, baj, tökéletlenség(Dr. Bárány Gerő.) Burckhardt I. is „Görög műveltségtörténelmében" föltünteti a hellén nép boldogtalanságát, kétségbeesését, a mint az politikai, kulturális és vallási fejlődése egészében és részleteiben nyilvánul. De még Schneideman. az antik humanitás egyik rajongó ismertetője is, kénytelen beismerni, hogy: „Allén Oífenbarungen der antiken Humanitát gegenliber fühle ich mich gezwungen, dem Urteile christlicher Apologeten recht zu geben, dass das Heidentum, wie mit einem unausgesprochenem letzten Wort auf den Lippen verstumme." (Die antiké Humanitat, 46. 1.) Legújabban Math. Marquard egy rövid, de tartalmas értekezésben (Die pessimistische Lebensauffassung des Altertuins. Programm, Kempten 1904/5) a forrásokból állítja össze a legnagyobb görög és római szellemek idevágó nézeteit és ítéleteit, melyekből kiviláglik, hogy a klasszikus ó-kor nagyon is jól ismerte a pesszimisztikus hangulatokat. Szerző Homeros, Aischylos, Euripides, Sophokles, Herakleitos, Thukydides, Ovidius, Seneca, Persius, Tacitus, Plinius stb. műveiből idézve kimutatja, hogy az egész görög és római irodalmat átrezgi az emberi élet boldogtalanságáról és átkosságáról való nézet. A derűs Homeros ép' Zeus szájába adja e szavakat (Ilias 14, 446): „Mert a mi csak lehel, él, mozdul színén e világnak: Nincs nyomorultabb, nincs a halandó emberi nemnél". A „szegény emberek", a „boldogtalan halandók", ez az emberek állandó jelzője Homerosnál. Az emberek egy bűn átka alatt nyögnek: s ez nem egy antik tragédia alapgondolata (Sophokles : Antigoné ; Aichylos : Agamemnon). A vallás pedig általában nem nyújthatott megnyugvást az embereknek, hisz maguk az istenek is alá vannak vetve a mulandóság törvényeinek és az emberek gyengéinek és szenvedélyeinek. A mélyebb érzésű szellemek tehát a bölcsészet felé fordultak, tőle vártak üdvöt, elméleti és gyakorlati fölvilágosítást. E tekintetben a stoiczizmus nyújtott legtöbb erkölcsi támaszt, egyébként többnyire ingadozást találunk ellentétes formák és tantételek között (Sokrates, szofisták, sokratesi iskolák, stoa, Epikuros). A népgyűlölő Herakleitos lenézi népét, megveti tudatlanságát, bamba hitvilágát, csodált költőit. Csak kevés, válogatott közönséghez fordul hát sötét bölcseségével. Panaszkodik az emberi élet és az emberi természet állhatatlanságáról; minden folyás, változás, hasztalanul gyarapszik tudásunk. Demokritos, a „nevető bölcs", bejárván majdnem az egész akkor ismert világot, mindenütt megvetendő, nyomorult embereket talál. Oda lyukad ki tehát, hogy az ember oly nyomorult, hogy csak gúnyt és nevetést érdemel. Nagyon keveset tart az emberi ész erejéről és élességéről is. Az ismeretelméleti kétségekhez hozzájárul az erkölcsi kétségbeesés. Nem lehet bízni az emberi természet vele született jóságában. Thukydides (III. 457.) mondja, hogy naivság és együgyűség volna azt hinni, hogy az emberek nagy tömege, mely mindig kész a bűnre és igazságtalanságra, a törvénnyel és a büntetéssel való fenyegetés által vissza-