Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-07 / 6. szám
igazságot, minden értéket, és a lenézés, a gúny Pázmány Péteres fegyvereivel harczol ellene. Olvassa csak el dr. Székely István az Alkotmánynak, az ő szavai nyomán békességet kereső vezérczikkét, s látni fogja belőle, hogy a míg a tettek katholiczizmusa balkezét a barátkozásra nyújtogatja, addig jobb kezében az igaztalan állítások, a gúny és a szeretetlenség ostorát forgatja és vág azzal a magyar protestantizmus arczába. S hallja meg azokat a halliilikat, a melyek a tettek katholiczizinusának sajtó orgánumaiban felhangzanak, valahányszor a protestánsok vereségéről és a klerikalizmus diadaláról adhatnak hírt. Figyelje meg, hogy a tettek katholiczizmusának türelmetlen, szeretetlen szelleme miként választja szét e hazában a rom. kath. és a protestáns polgárokat; miként igyekszik társadalmi és hivatalos úton útját vágni a protestantizmus minden jóakaratú szándékának; miként igyekszik belevinni egyoldalú, felekezeti szellemét a családi életbe, a társadalmi, a kulturális és az állami politikába. Ha mindezeket meg fogja figyelni dr. Székely István, akkor érthetővé fog válni előtte az is, hogy a protestantizmus, bár maga is látja a fenyegető veszedelmeket s törekszik is azok elhárítására : még sem fog s nem foghat kezet a római katholiczizmussal. Hogyan is volna fegyverbarátság képzelhető olyan felek között, a melyek közül az egyik érzi, tudja, hogy a másik által megsemmisítésre van ítélve?! Hiszen a maga vesztére még az sem tör józan ésszel, a ki tudja álláspontja igaztalanságát. Hogyan törhetne a maga vesztére az evangéliom alapján álló protestantizmus azzal, hogy legyőzni segítvén a római katholiczizmus ellenségeit, utoljára önmagát semmisíttesse meg fegyvertársa által?! Értse meg azért dr. Székely István és a képmutatással békességet kereső klerikális sajtó, hogy annak a, szinte a nyilt kulturharczig fokozódott antagonizmusnak, a mely a magyar róm. katholiczizmus és protestantizmus között fennforog s a mely lehetetlenné teszi nemcsak a fegyverbarátságot, hanem a protestantizmust arra kényszeríti, hogy ellenszervezkedésekhez fogjon, nem az az oka, mintha a magyar protestantizmus fája már csak lazán állana az evangéliomi talajban, s mintha a liberalizmus annyira megtámadta volna, hogy egészséges gyümölcsöt már alig tud teremni, és mintha a protestantizmus nem tartana igényt a nemzetfenntartó érdemekre — a hogy az Alkotmány állítja — hanem az, hogy a klerikalizmussá alakult, gyűlölködő, szeretetlen és mindenek leigázására törő római katholiczizmusban oly nagy erejű és fenyegető ellenségét kénytelen látni, a kivel szemben nemcsak bizalmatlansága jogosult, de jogosult még az a törekvése is, hogy ennek a klerikális katholiczizmusnak szárnyaszegésére és a saját határai közé visszaszorítására, a békesség megóvása végett, táborba gyűjtse az ország minden hazafias, liberális elemeit. Ha békességet s fegyverbarátságot akarnak tehát keresni a józanul és türelmesen gondolkozó római katholikusok, akkor legelső sorban gyűrjék le önmaguk között a türelmetlen és kizárólagos uralomra vágyó ultramontán klerikalizmust, s az egyoldalú felekezeti czélok s mások megsemmisítése helyett tűzzenek ki egyetemes keresztyén czélokat. Ha azt látjuk, hogy ezt megcselekszik s bennünk, protestánsokban nem megsemmisítendő eretnekeket, hanem a Krisztusban testvéreket látnak : akkor majd mi is más választ fogunk adni a békességet kereső szavakra, s akkor majd megtalálhatjuk a közös evangéliomi alapokat! Hamar István. JKözös keresztény alap".* (Visszhang Székely István dr. beszédére.) A budapesti egyetem tudós rektora, a Pázmány-Egyesületnek f. évi január hó 20án tartott lakomáján, serleggel kezében olyan beszédet mondott, mely megérdemli a közfigyelmet. A mai zilált korban r. katholikus dignitáriustól ritkán hallunk ilyen keresztyén szellemű és hazafias lelkületű, koncziliáns beszédet. Jól esik tudnunk, hogy az ország első tudományos intézetének Rector magnificus székében olyan türelmes és felvilágosodott férfiút tisztelhetünk, a minő Székely István dr. Sajnálom, hogy — a fővárostól távol lévén — csak most jutott kezembe a beszéd, melyre visszhangképpen szabadjon néhány őszinte szóval reflektálnom. Beszédéből különösen két eszme ragadta meg figyelmemet: a keresztyén vallásosság és a tudományosság eszméje. Mind a kettő közös kincse az emberiségnek és a haladásnak. Ha a vallás és a tudomány igaz szelleme vezérelné az emberek cselekedeteit, akkor ma nem lenne olyan társadalmi és politikai felfordulás, a milyennek naponta tanúi vagyunk. A vallás és tudomány két olyan testvér, a kik az emberszeretet nagy eszméjéből születve, hivatva vannak az emberiség állandó boldogítására. A két lestvér sohasem jönne ellenlétbe egymással, ha nem lennének gonosz emberek, a kik önző érdekből összeveszítik őket egymással. A vallásnak és tudománynak éltető eleme a szabadság, mely nem tűr el semmi külső kényszert. Mind a kettő az igazságot keresi, Krisztusnak azon utasítása szerint: keressétek az igazságot és az igazság szabadokká teend titeket. Ha nem lennének tridenti zsinatok, melyek átkot szórnak azokra, a kik az igazságot lelkük sugallata * E czikk az „Az Újság" czímű lap f. hó 2-diki számában jelent meg, s onnan vesszük át, hogy lapunknak az „Az Ujság"-ot nem járató olvasói is megismerjék. Szerk.