Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1909-11-07 / 45. szám
leigázásán s a nép kiszipolyozásán törik fejüket. „Wollen alles alléin habén" — mondja befejezésül. Szerzőnk szerint az udvari főpapság későbbi szolgalelkűsége s a fejedelmek despotismusa a reformáczió egyik legszomorúbb folyománya és eredménye. S mi sem ártott annyira a reformáczió művének, mint Luthernek ama nyárspolgárias gondolata, a mely szerint a német nemzet szellemi föllendülését csakis a nemességtől várta, — attól a nemességtől, a melynek pedig nyüzás, rablás és hazaárulás volt a mindennapi kenyere. íme ilyen szerzőnk „modern élet- és jellemképe" Lutherről és a reformáczióról, a melynek egyes vonásai Janssen ultramontán vagy Marx történeti materialista felfogására emlékeztetik az olvasót. Sajnálatos, hogy ilyen univerzális műveltségű tudósnak, mint Albertinek, oly kevés érzéke van a keresztyénség s megtisztult alakja: a német és svájczi reformáczió valláserkölcsi okai és rúgói iránt. Pedig az emberiség művelődési viszonyait a vallásos okok figyelembe vétele nélkül helyesen mérlegelni és megítélni nem lehet. Itt tanuljanak az ú. n. profán történetírók a történeti szakképzettséggel biró theologusoktól. Dr. Szlávik Mátyás. BELFÖLD. A Magyar Prot. írod. Társaság közgyűlése. A Társaság f. hó 2-án, Budapesten tartott felolvasó-és közgyűlését szokatlan érdeklődés előzte meg és kisérte végig. Abból a hírből, hogy a felolvasó-gyűlésen gróf Tisza István tart beszédet: a politikai viszonyok zűrzavarában tévedező ós szenzáczióra éhes napisajtó azt kombinálta ki, hogy gróf Tisza István bizonyára érdekes nyilatkozatokat fog tenni a jelen politikai helyzetre nézve. S a napisajtó eme híresztelése felhívta az írod. Társaság felolvasó ülése iránt még az olyan körök figyelmét és érdeklődését is, a melyek a protestáns ügyekkel épen semmit sem szoktak törődni, vagy pedig épen ellenséges indulattal szokták tárgyalni azokat. Mi jól tudtuk előre, hogy gr. Tisza István nem fog semmiféle politikai vonatkozású kijelentéseket tenni; de a politikai napilapok híresztelését még sem bántuk, mert tudtuk, hogy ez nagy, minden rendű és rangú kíváncsi közönséget vonz a Társaság gyűlésére — és pedig olyan közönséget, a mely talán életének egy pillanatában sem gondolkozott komolyan a magyar protestantizmus munkája és jelentősége felett, hanem csak látatlanul, vagy épen rosszakaratú informácziók és befolyások alapján tett a felett ítéletet. Csak hadd jöjjön ez az indifferens, vagy épen ellenséges indulatú közönség a gyűlésre! Hadd lásson bennünket szemtől szembe ! Hadd ismerje meg elveinket, törekvéseinket, végzett munkánkat! Mindezeknek megismerése után másként fog felőlünk ítélni! Legalább egyszer a saját közvetlen tapasztalata lesz ítéletének alapja s nem a hallomás, vagy épen a rosszindulatú befolyásolás! S a híresztelésnek meg is volt az eredménye. A Társaság budapesti gyűlései között egy sem folyt le olyan nagy érdeklődő közönség előtt, mint az idei. Társadalmi, politikai és egyházi köröknek olyan képviselőit láttuk ott együtt, a kik a reklám nélkül távol maradtak volna. A Kálvin-téri templom, a hol a gyűlés lefolyt, egészen megtelt a legintelligensebb férfi és női közönséggel s a Társaság tagjaival. A szenzáczió, a mit a közönség egy jó része várt, elmaradt ugyan, vagy legalább is csak azzal a lelkes — bár templomba nem épen illő — éljenzéssel és tapssal volt kénytelen megelégedni, a mellyel a protestáns közönség gróf Tisza Istvánt üdvözölte az előadói asztalnál, — de meg vagyunk győződve a felől, hogy a csak a szenzáczióra éhes elem még sem távozott el üres lélekkel, a legkomolyabb benyomások nélkül. Mind Zsilinszky Mihály elnöki megnyitója, mind gróf Tisza István szabad előadása, mind Kozma Andor remek költeménye olyan nézőpontba állították be a protestantizmust s közelebbről a magyar protestantizmust, a melyből szemlélve lehetetlen, hogy még a legközömbösebb s a legfélrevezetettebb magyar lélek is fel ne ismerte volna annak, nemcsak valláserkölcsi, hanem kulturális és nemzetfenntartó jelentőségét és értékét. S ha ennek tudatát elvitték a talán csak a szenzáczióra éhes lelkek, már ez maga is olyan eredmény, a melynek jelentőségét, épen a mai, pápás reakcziós világban, nagy értékűnek kell minősítenünk. Köszönet tehát a nem a Társaság által csapott reklámnak. Kévén ennek, hisszük, olyan benyomásokat tehetett az Irodalmi Társaság idei ülésezésével, a melynek hatásai lehetetlen, hogy elmaradjanak akkor, a mikor a jelen ós a jövő valláserkölcsi, kulturális és nemzeti politikájának segítő társai és tényezői megkereséséről lesz szó. Politikai szenzáczió ugyan nem volt, — de a ki látni és hallani akart, kívánságát bőven kielégíthette; s a mit látott és hallott, az csak a felől győzhette meg, hogy a protestantizmusban, akár a valláserkölcsi, akár a kulturális, akár a nemzeti élet terén egy oly tényezővel van dolga, a melyet egy nemzet s épen a magyar nemzet jól felfogott érdekéből nemcsak negligálni nem lehet, sőt a melyet a legteljesebb mértékben támogatni és a melynek drága belső értékeit a nemzet javára kamatoztatni szent kötelesség ! A gyűlésnek e kissé hosszú, de talán nem felesleges általános jellemzése után, rátérve a szoros értelemben vett referádára, írjuk, hogy az ülést, a theologiai ifjúság karéneke után dr. Antal Gábor püspök, a Társaság lelkószelnöke kezdte meg buzgó imádsággal. Ütánna dr. Zsilinszky Mihály, a Társulat világi elnöke olvasott fel mélyen járó megnyitó beszédet. A természet alkotásai és a tudomány csodás fölfedezései mellett — úgymond — a közélet és az egész társadalom lázas tevékenységgel keresi az ellentétek kiegyenlítését. A protestantizmus, a Krisztus evangéliuma alapján állva, igyekszik ez ellentétek kiegyenlítésére, a mikor az örök, igaz fundamentumok megtartása mellett nem zárkózik el az általános haladás tényezői elől, és a lelkiismereti szabadság megóvása mellett igyekszik a látszólagos ellentéteket egy magasabb valláserkölcsi egységben felfogni és minden külső erőszak nélkül magyarázni. Hogy a protestantizmus ez elvi álláspontja helyes, immár majdnem 400 esztendő viharos múltja fényesen igazolja. Ezt mutatta meg legközelebb a genfi Kálvin-ünnepély is, a mely nemcsak a protestáns evangéliumi elvek igazságát dokumentálta, hanem azt a törekvést is, hogy protestáns felekezeti téren, a higgadtabb felfogás, bölcseség és testvéri szeretet által jóvá tegye azt a nagy hibát, a melyet egykor, egy lázas kornak erős vallásos szenvedélye előidézett. Mert hiszen a mi Istenünk nem az egyformaságnak, hanem a lelki egységnek és egyetértésnek Istene. Szépen jellemezte ezután Kálvin hajthatatlan evangéliumi magatartását, szellemének a magyar protestantizmusra gyakorolt befolyását, a protestantizmus szabadelvűségét, a mások vallásos meggyőződése iránt való türelmességót s az igazságra törekvését. Az igazság a sine qua nonja minden valódi sikernek. Ma csak — mondá — az igaz-