Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)
1909-10-03 / 40. szám
hangjai elég sűrűn hangzanak ugyan, — de a mikor cselekvésről, a protestáns sajtó megteremtéséről, vagy a meglevőnek a támogatásáról van szó, akkor már hiányzik belőlünk mind a bátorság, mind a buzgóság, mind az áldozatkészség. Hiszen mióta sürgeti már a „közóhajtás" egy protestáns napilap meginditását. De nemcsak hogy nincs erő és áldozatkészség az ahhoz szükséges alaptőke összehordására, — hanem, a mikor ember is akad, a ki az anyagi áldozat meghozatalára ajánlkozik és csupán az erkölcsi támogatást kéri: még ennek nyújtásához sincs meg a protestáns közönségben s a lelkészi és tanítói karban a készség és a buzgóság! E helyett csak skonpulizálunk, gyanakodunk, kákán is csomót keresünk, — s az alkotásra képteleneknek bizonyulunk ! i' Adná Isten, hogy e tekintetben örvendetes átalakulás történjék ; mert ha úgy maradunk, a hogy vagyunk : soha, de soha se lesz erőteljes, színvonalon álló sajtónk, s azt a védő és támadó fegyvert, a melyet őseink oly erővel és hatalommal forgattak : mi ellenünk fordítja a haladó idő ! H. I Izgatók járnak körülöttünk. Maga a helyzet izgató, s azok, a kik akár tényükkel, akár mulasztásukkal felelősek a helyzetért. Ha hazánk sorsát a szellemi, erkölcsi jogi és anyagi felvirágozás biztos útján tudnók; ha egyházunk belső közjogi életében a krisztusi szeretet szellemét, Kálvin alkotmányának alapelveit látnók érvényesülni; ha a vezéri helyek szép kijelentései cselekedettekkel igazolva állanának előttünk; ha nem kellene joggal kételkednünk abban a biztosítékban, a mi törvény, abban az erősségben, a mit a felelősségteljes állás ünnepélyes Ígérete szokott jelenteni; ha erkölcsi méltatásunk és anyagi helyzetünk mértéke állásunk jelentőségét és társadalmi díszét csak hasonlítólag is megközelítené: vájjon lenne-e kedve közülünk bárkinek is családja, gyülekezete békés otthonából a sebekkel fizető közélet harczmezejére kiszállani, — és lenne-e hatalma odavonni a többieknek százait? Az egyéni reáhatás scenirozó körén kívül az aggasztó helyzet mélyén rejlenek azok a sötét okok, a melyek másfélezer magyar kálvinista lelkészt emésztő izgalomban tartanak. Ezeket az okokat kell megszüntetni, nem pedig az okozatot, t. i. lelkünk szomorú háborgását könnyed gyanúsításokkal megítélgetni. visszakorbácsolni. Ha bölcs orvosként nem a tünetet, hanem a betegség kútfejét fogják gyógyítani, akkor a békesség várva-várt szelíd angyala nyugodalmat csókol reánk s akkor ezt az egészséges nyugalmat nem lehet tőlünk semmiféle mesterségesen beoltott láz deliriumával elriasztani. Az Orsz. Ref. Lelkészegyesület helyzetét az állami ós belső egyházi viszonylatban kell megítélésünk tárgyává tenni. Helyzetünk, a hivatalos szempontból tekintve, sem egyik, sem másik viszonylatban nem javult, Jogbiztonságot az államtól, erkölcsi támogatást az egyháztól, illetve azok hivatalos felsőségeitől kértünk és vártunk. Nem kaptuk meg egyiket sem. Nem kaptuk meg annak a szellemnek természetszerű eredményeképen, a mely az illetékes tényezőket a konzervativizmus s ennek féltestvére : a reakczió lejtőjén mind alább-alább vonja. A kormánykörök bizonyos rétegeinek magatartásán legkevésbé sem csudálkozhatunk. A nemzeti szabedelvűség fellegvára nem is várhat segítséget onnan, a hol e kettős eszmény kiirtására készül keresztes háború. Állampolgári jogunk, egyesületi szabadságunk begátolása, a kálvinista papság egyetemében rejlő történelmi tisztesség megcsúfolása egy lánczszem abban a politikában, a mely a lelki zsarnokság diplomácziai középpontjából nyeri az instrukcziót. Egyesületünknek sohasem jutott volna eszébe, hogy erejének, törekvésének legkisebb hányadát is vonatkozásba hozza a politika területével, valamint nem jutott volna egyházunknak sem soha, ha egy ismeretes politikai konczepczió, mint politikai tényezővel, nem bánt volna vele, s ilyen szempontból nem akarta volna a nemzeti ós lelki halál kitervezett útjából, mint akadályt eltakarítani. Kívülről jövő kényszer sodor a politika nem vágyott területére. A kényszernek azonban engedünk s annak keserűségét elvisszük a nép legszélesebb rétegeibe is: józanítani. Elnöki megnyitó. Az ORLE. 1909 szeptember hó 29—30-án tartott közgyűlésén elmondotta dr. Baltazár Dezső elnök. Mélyen Tisztelt Közgyűlés! A mi Urunk1 , Jézus Krisztus szent nevében szeretettel üdvözlöm a közgyűlést, valamint az egybesereglett érdeklődő közönség tagjait. Ezt a templomot, melyben tanácskozunk, történelmi idők nagy emlékei avatták kétszeresen szentté. A szolgaságból való szabadulás, a haragvó fejedelem és letiport nép között való egyesség nyitányát itt szerezte félszázaddal ezelőtt a szokás szerint lázadásnak minősített igazság és bátorság lelke. Az akkor itt jelen volt nagyok vágya, törekvése, czélja, az áldozat, melyre készek voltak, a lélek, mely szólni, tenni késztetett, a sors, mely nekik osztályul jutott, a most megjelent kicsinyekével rokon. Világosságra vágyunk, szabadságra törekszünk. Krisztus szerint való új világot czélzunk; áldozni készet, bátorság lelkével teljeset. Törvény szentesítette jogainkkal, megillető igényeinkkel, természetes szabadságunkkal a mellőzöttség, kínos kötöttség árnyékába állítottak vagyunk mi is. Vajha az eredmény is szaporítaná a rokon-vonások szálait. Megvan a reményünk. Mert a mit a bátorság Isten nevében kezd s a kitartás abban bízva folytat, azt a siker előbb-utóbb megkoszorúzza. Kettős az erő, a mely egyesületünk tagjainak eme szokatlan nagy számát gyűjtötte egybe. Egyik tényezője a kegyelet, a mely a reformáczió kőszikla-apostolának: Kálvin Jánosnak fényes emléke előtt alázatos tisztelettel, termékeny felbuzdulással, tettre kész elhatározással kíván áldozatot hozni; másik együtthatója az a nyomás, a mely mindnyájunk lelkét hazánk, egyházunk s önmagunk aggasztó helyzetének láttán feszültségben tartja s nyugodni nem hagyván, tettre kényszeríti.
