Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1909 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1909-09-26 / 39. szám

tanári vizsgával. Helyesebben mondva: lelkipásztorkópzésiink ajánlt reformjával és theol. m.-tanári vizsgával. A középiskolai vallástanárság gyakorlati s a theol. tanárság elméleti kívánalmait józan és bölcs gazdálkodással egyeztessük össze. A theol. m.-tanári oklevél legyen a vallástanári képesítés. így a theol. akad. tanárságnak előiskolája lesz a középiskolai vallástanárság. A középisk. vallástanárok közül pótolható lesz a theol. tanári létszám. Erre gondolt legutóbbi zsinatunk is ! A lelkipásztorképzés reformja és a theol. m.-tanári oklevél a legegyszerűbb és legméltányosabb megoldás. Kerüljük az igazságtalan komplikácziót! V. J. TÁRCZA. Kálvin — Genéve prédikátora. Doumergue Emil tanárnak, a montaubani református theologia dékánjának előadása. (Folytatás.) Átalakítja szavával. Bizonyára az ő sajátos szavával. Milyen ez ? Halljuk magát Kálvint. „Láttuk tegnap" ; „ma reggel hallottuk" : ez az egész, így kezdi beszédét. — „Lássuk tehát most, — összegezve,, hogy mit is akar Mózes mondani? Szükségesnek találom, hogy a többiről csak holnap szóljak" : ez az egész, így fejezi be beszédét. — Felosztást, átmenetet és más homiletikai fogásokat nem ismer, csak a bevezetést ós a befejezést: „íme egy másik dolog, a mit jól meg kell jegyeznünk"; „íme itt a bökkenő" ; „íme ennél a pontnál azt kell különösen figyelembe vennünk", és így folytatja írásmagyarázatát, Beszédében semmi különös máz, semmi fölösleg: minden gyakorlati, építő, a való életnek szánt. A milyen beszéde felépítése, olyan a nyelve is: egyszerű, több mint egyszerű, közönséges és népies. Mielőtt tovább mennék, valamiért bocsánatot kell kérnem. Megvallom, hogy a nyersebb, érdesebb, kényesebb ízlést sértő szavakat elhagytam, mert a mi fiilünk nem szereti az efféléket hallani. Természetesen, így eltérek az eredeti hangzástól. De még ennek daczára is akadnak olyan szavak, melyek önöket meglepik s talán meg is sértik finomabb ízlésüket. De méltóztassanak szem előtt tartani, hogy azokat nem én hozom be a szószékbe, hanem ott találom. Ezek a szavak, valamint a többiek is, itten hangzottak el, és végre is az, a mit Önök hallanak, nem egyéb, mint visszhang, melyet ezek a boltívek négyszáz év elmultával is tisztán adnak vissza. Mindenekelőtt néhány, valóban meglepő közmondást sorolok föl, melyek néha elszórva találhatók az egész beszéd menetén, máskor meg ugyanazon mondatban találkoznak össze: „szárnyuk nincsen s a holdba akarnak harapni, — mint mondani szokás." „A betegség lóháton jön s gyalog távozik." Egyesek telhetetlenek, „meginnák a tengert halastul, — mint mondani szokás." Mások meg lusták, „mást se csinálnak, csak hajigálják az időt hátuk mögé, — mint szokás mondani." „Erőlködünk, erőlködünk s egy ördögből kettőt csinálunk, — szokás mondani." Ilyen a nép beszédmódja, lépten-nyomon találkozunk véle, s Kálvin ragaszkodik hozzá. — A viclék nyelvével él, „üsző mondják itten az emberek", ehelyett: tinó; „habarcs, mint itten mondani szokás," e helyet: nagy sár. — Különösen szereti a hasonlatokat és leírásokat, melyeket a közönséges nép használ,' a né]) legutolsó rétege, akár a városban, akár a falun. Elmondja, mint forr a víz a kandallón, mint „hány habot" benne a liúslé, sígy folytatja tovább. Elmondja, hogy ha ízletesnek akarjuk főzni a húst, „nagy tüzet kell rakni a fazék alá", hogy a hús „hirtelen főjjön, különben csak elázik s kifő belőle az íz." Nagyon jól ismeri a bort, a bornak mindenféle betegségét. Beszél a levegőn megromlott, megeczetesedett borról, a fölzavart, fölfordult, virágos borról. Továbbá fivérének Cologny és Pregny nevű majorságában töltött ideje alatt mindent megfigyelt s a legaprólékosabb és leggyakorlatibb megjegyzéseit ennek köszönheti. (Azt hinnők, hogy ilyesmire nem is képes ez az ember, a ki folyton az isteni tudás legmélységesebb titkait fürkészi. Szeme mindent átkutat, az élet legközönségesebb, legkisebb megnyilvánulását is.) Beszél hallgatóinak a szántóföldről, mely épen pihen, vagy mint mondani szokás: „ugaron hever"; beszél a parasztról, a ki „tarisznyáját nyakába vetve" földjére siet. Benne viszi „minden czókmókját" és „kiszántja" a rossz vetést. Beszél „a ködről", a reggeli fagyról, mely mindent tönkre tesz; beszél „a féregről", „mely a búza belsejét rágja" és olyanná teszi a földet, mintha „sóval volna bevetve". Ez a féreg csak nedves esztendőben terem. Elég, ha „Isten egyet fordít az időjáráson, csípős deret bocsát a rétre", mely mindent „idő előtt lekaszál." Bizonyára, Ő ezt a nép ajkáról leste el, a nép ajkáról, mely a rétet, a hegyoldalt járja, mely az udvarok, kertek és majorok levegőjében él és mozog. De ez a nép, mint minden nép, hamar elfárad és szórakozott lesz. Azért, is folyton ébren kell tartani s lekötni figyelmét, Prédikátorunk tehát nemcsak a nép nyelvét használja föl, hanem, hogy előadását elevenebbé és érdekfeszítőbbé tegye, magát a népet beszélteti. Folyton párbeszédek, felkiáltások, indulatszók váltakoznak ajkán ; majd a paraszt beszól az ő nyers modorában, majd a finom madelaine-i és saintgervais-i úriember, még akkor is, ha Mózes szólal meg. Mikor arról van szó, hogy a zsidó törvényhozónak, isteni parancsra, a hegyre kell fölmenni, mi egyszerűen azt mondanók, hogy erre az idős emberre nézve ez az út fárasztó, sőt veszélyes lehet, 0 máskép adja elő. Megszólaltatja magát Mózest: „Igen, igen, megyek! De hátha vén csontom összetörik, mire e csúcsra fölérek! No, de mégis, 110 majd meglátom .... De talán mégse birom." Ez még mind nem elég. 0 úgy látja, hogy a genfi nép nemcsak hogy szórakozott, mint minden más egy-